Földi királyságok az Égi árnyékában: A bevándorlás etikájának megértése

Szerző: Peter Meilaender

border-wall

forrás: NBC News (2016. április 5.)

A bevándorlás az utóbbi tíz évben visszatérő téma a nyugati liberális demokráciák politikai vitáiban. Már az 1970-es, 1980-as években sok vitát váltott ki az Egyesült Államokba irányuló mind legális mind pedig illegális bevándorlók nagy száma, és azok az erőfeszítések, melyekkel sok európai ország igyekezett a vendégmunkás program törvényi kereteit kidolgozni. Ettől az időszaktól kezdve a téma politikai jelentősége hol nőtt, hol csökkent. Az utóbbi időben azonban különösen éles vitát kavart mindenütt a nyugati világban. Legalább három olyan parlamenti választás zajlott három különböző országban, amelyekre jelentős hatást gyakorolt a bevándorlással kapcsolatos politika.

A. Az Egyesült Államokban vitatható módon a bevándorlás volt az egyetlen és a legfontosabb téma, mely a republikánus jelölt személyéért folyó küzdelmet alakította. Mikor Donald Trump beszállt a versenybe, úgy tűnt, hogy ő a legesélytelenebb induló. Ennek ellenére szépen sorban, egyenként kiütötte a nyeregből tapasztaltabb és esélyesebb ellenfeleit. Sikere minden másnál jobban, leginkább annak köszönhető, hogy a bevándorlás miatt érzett félelemre építette kampányát. Javaslatai szélsőségesnek vagy különlegesnek tűnhettek sokak számára a média és a politika berkeiben: arra kényszeríteni Mexikót, hogy az egész mexikói-amerikai határ mentén falat építsen, s ily módon megakadályozni a muzulmánok belépését az országba. A republikánus párt szavazói közt azonban ezek a javaslatok éppen határozottságuk és egyértelműségük miatt jó fogadtatásra találtak. Pontosan abban az időben, amikor sok szavazó jogosan érzi fenyegetve magát a radikális iszlamista terrorizmus árnyékában, Trump tiszta helyzetet és biztonságot ígér.

B. 2016 áprilisában Ausztriában megtartották az elnökválasztás első fordulóját. Az osztrák szövetségi elnök számára az alkotmány viszonylag nagy hatalmat biztosít, elméletben még arra is van lehetősége, hogy a parlament alsó házát feloszlassa. Gyakorlatban azonban az elnök jelképes személy, akinek a szerepe inkább protokoláris eseményekre korlátozódik. Az elnököt kétfordulós választással választja az ország: ha egyik jelölt sem éri el a szavazatok legalább 50%-át az első körben, akkor a két vezető jelölt között tartanak egy következő szavazást. Az elmúlt 30 évben ezt a pozíciót mindig Ausztria két vezető pártjának, a jobb-közép Osztrák Néppártnak és a bal-közép Osztrák Szociáldemokrata Pártnak, egy-egy jelöltje töltötte be.

Idén azonban a választások nem várt fordulatot vettek. Norbert Hofer, a jobboldali, euroszkeptikus és bevándorlás ellenes Szabadság Párt jelöltje az első fordulóban minden várakozást túlteljesített ellenfeleit messze megelőző 35%-kos szavazati aránnyal. Kétség nem férhet hozzá, hogy az európai bevándorlási válság, melynek során nagyszámú bevándorló érkezett Ausztriába maradási szándékkal, vagy áthaladóban, Németország felé tartva, meghatározó tényező volt abban, hogy a közvélemény változása Hofer jelöltségét támogatta. Az első választási fordulóban a két középpárt jelöltjei végeztek az utolsó helyen úgy, hogy már be sem jutottak a májusi második fordulóba, ahol Hofer a Zöldek jelöltjével, Alexander Van der Bellennel mérte össze erejét. Ebben a fordulóban kezdetben úgy tűnt, hogy Hofer kevés szavazatkülönbséggel győzött, de miután összeszámolták a levélben érkezett szavazatokat, Van der Bellen megelőzte, és mindössze 31 000 szavazattal legyőzte. Az Osztrák Szabadság Párt azonban a szabálytalanságot észlelt a levélben érkezett szavazatok összeszámlálása során, és júliusban Ausztria Alkotmánybírósága megállapította, hogy majd 80 000 levélben érkezett szavazat összeszámolása szabálytalanul történt, ami elég magas szám ahhoz, hogy kétségbe vonják a választási eredmények hitelességét. Ezért új választásokat hívnak össze októberre. E cikk írásának idején a közvélemény kutatások alapján Hofer vezet néhány százalékponttal. Amennyiben őt választják meg, úgy a bevándorlás kérdés minden várakozással ellentétben kitermeli a kortárs Európa első szélsőjobboldali államfőjét.

C. A harmadik példa nem ért bennünket meglepetésként, és ez igényli a legkevesebb magyarázatot is. Természetesen, a Brexitnek nevezett szavazásról van szó, melyet júniusban tartottak az Egyesült Királyságban, s ahol a brit szavazópolgárok 52%-a az Európai Unióból való kilépésre voksolt. A Brexit szavazás eredményeit befolyásoló tényezők összetettebbek, mint a másik két eset dinamikája. Nagy Britannia kapcsolata az Európai Unióval mindig távolságtartónak volt mondható, és a nemzeti szuverenitás széleskörű kérdése, melynek a bevándorlás csak egy részét teszi ki, egyértelműen fontos volt ebben a szavazatban. Ám abban majdnem minden kommentátor egyetért, hogy a bevándorlással kapcsolatos kérdések, és a briteknek az a vágya, hogy határaik felett önmaguk gyakorolhassanak ellenőrzést, fontos tényezők voltak az eredmény alakításában.

Három ország, három választás, Ausztriától az Atlanti Óceán nyugati partjáig, az Egyesült Államokig a bevándorlás, a nemzetállam demokratikus ellenőrzését szimbolizáló kérdés döntő szerepet játszik a jelen politikai színpadán. Annál több okunk van rá, hogy világos gondolatokat fogalmazzunk meg vele kapcsolatban, s annál több okunk van rá, hogy elkeseredjünk amiatt, hogy a bevándorlás kérdésében született nyilatkozatok oly nagy részben nem tartalmaznak tiszta gondolatokat. Túl gyakori jelenség, hogy a témát oly módon vetik fel, hogy médiavita kerekedhessék belőle, nem pedig úgy, hogy megértsük, ez voltaképpen egy háború, mely a határokat megnyitni akarók, és azok között zajlik, akik magas, és áthatolhatatlan falakat akarnak építeni. Az egyik oldalon az együttérzők, a másikon a szívtelenek, az egyik oldalon azok, akik nem tudják elképzelni, hogy akár egyetlen menedékkérőt is elutasítsunk, a másik oldalon azok, akik azt nem tudják elképzelni, hogy egy muzulmán számára valaha is menedéket nyújtsunk.

Jóllehet, az igazság nem mindig abban áll, hogy két szélsőségesen ellentmondó nézet segítségével megkülönböztetjük a nézeteket, ebben a pillanatban egy erkölcsi középutat látunk, amely megpróbálja kielégíteni mind az állampolgárok mind pedig a határokon kívüliek igényeit. Elsőképpen is, azt kell felismernünk, hogy a bevándorlás ügye, morális kérdés. Mit jelentenek elsősorban a bevándorlással kapcsolatos korlátozások? Hogy a politológus Joseph Carens (a nyitott határok híve) egy megütközést keltő mondatát idézzem: „A határokon őrök állnak, s az őröknek fegyvere van.” Amikor megtagadjuk egy potenciális bevándorlótól a belépés jogát, akkor erővel lépünk fel, vagy annak alkalmazásával fenyegetjük a kívül levőket. Az állam, mint erőszakszervezet erejét alkalmazzuk, hogy megvédjük az érdekeinket (politikai, kulturális, gazdasági) azokkal szemben, akik szeretnének belépni. Cselekedeteink kimondatlanul is arról tanúskodnak, hogy feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy erkölcsileg polgártársaink szükségleteit részesítsük előnyben, nekik kedvezzünk, még akkor is, ha ez egy idegennek a kárára történik, még akkor is, ha ennek az idegennek meglehetősen szüksége volna kedvezésre.

Ha ilyen keretben fogalmazzuk meg a kérdést, akkor láthatjuk, hogy a bevándorlás azzal az erkölcsi dilemmával szembesít bennünket, amelyet más helyzetekből is ismerünk: s ez a preferenciális szeretet problémája, vagyis az a kényszerhelyzet, amikor a velünk közvetlenül kapcsolatban állók iránti saját személyes elkötelezettségeinket és vállalásainkat azokkal az egyetemes kötelezettségeinkkel kell összemérnünk, amelyek minden emberi lény irányában köteleznek bennünket. Hozzászoktunk ahhoz, hogy azt gondoljuk, helyes az, ha különös súllyal esnek nálunk latba azoknak a szükségei, akikhez szoros kapoccsal kötődünk. Így aztán a saját gyermekeimet táplálom, s nem osztogatok ételt találomra a szomszédság körében. A saját feleségemnek adok segítséget, az ő kényelmét próbálom biztosítani, nem pedig a nőkét úgy általában (itt a recept a katasztrófához!); Saját idősödő szüleimmel törődöm, s nem egy kalapból húzom ki öregedő polgártársaim nevét. Ezek a preferenciák nem jogtalanok és nem is erkölcstelenek, épp ellenkezőleg, megszólnánk azt, aki nem volna képes felismerni ennek jelentőségét.

Ugyanerre az analógiára, olyan emberként kell tételezni magunkat, aki különös kötelezettséggel bír honfitársai iránt, s aki kötelességének érzi, hogy előnyben részesítse az ő szükségleteiket és érdekeiket. Fontos, hogy ezt megkülönböztessük a puszta önzéstől: ha engem megérint az a probléma, hogy egy segédmunkás elveszíti a munkáját az olcsó külföldi munkaerő beáramlása miatt, akkor részemről ez nem önző érdek, hanem inkább a felebaráti szeretet kifejeződése. A bevándorlással kapcsolatos érveket tehát nem hasznos úgy látnunk, mint az együttérzők és az önzők közti harcot, inkább úgy kell tekintenünk rá, mint arra a felebaráti szeretetre, amelyet (elsősorban) honfitársaink felé irányítunk, és arra a felebaráti szeretetre, melyet (újfent elsősorban) a nem honfitársak felé irányítunk. Ezért tehát, mert a honfitársaink irányában érzett felebaráti szeretetnek nagyobb erkölcsi súlya van, legalábbis ezt feltételezzük, vagy a legtöbb helyzetben így van, helyes, ha az országok korlátozzák a bevándorlást annak érdekében, hogy megvédjék saját politikai, kulturális és gazdasági egységüket. Látjuk tehát, hogy az a nemzetközi jogi által védelmezett standard álláspont, amit az állampolgárok többsége vélelmez – hogy a szuverén államoknak jogában áll szabályozni a területükre való belépést – erkölcsileg igazolható.

Ugyanakkor azonban az egyes emberek iránt érzett szeretet és elkötelezettség nem ír felül minden mást. Bár inkább a saját gyermekemet táplálom, és nem a szomszédét, de nem adok neki naponta tízszer pazar lakomát, miközben látom, hogy a szomszéd gyereke éhezik. Van egy bizonyos határa annak, hogy mennyire részesíthetem előnyben a sajátjaimat, és létezik egy pont, ahol az egyetemes felebaráti szeretet többet nyom a latban, mint a saját kapcsolataim. Azt gondolom, hogy nem létezik olyan formula, amelynek segítségével absztrakt módon meg tudnánk határozni, hogy hol van ez a határ, ezt mindig úgy állapíthatjuk meg, hogy adott esetet elemzünk annak minden részletében. Ám ez a határ létezik. Bizonyos mértékben felismerjük ezt akkor, amikor menekültek ügyét kezeljük, akikről azt gondoljuk, hogy joguk van hozzá, hogy egy másik állam segítségét kérjék (s gyakran azt is, hogy befogadják), sőt még nyilvánvalóbban a menedékjog gyakorlatában, amikor nem engedjük, hogy védtelen embereket , akik már a mi országunkban vannak, visszaküldjenek a saját országukba, ahol üldöztetésnek lennének kitéve. A menedéknyújtás, nyilván nem tökéletes megoldás, de széleskörű (bár néha vonakodva történő) elfogadása azt mutatja, hogy felismerjük, mi az, ami határt szab a saját kapcsolataink előnybe részesítésének.

Ez az egyes és az általános közti egyensúly kettős természetünket tükrözi, azét a testben élő emberét, akinek végső soron egy transzcendentális valóságra szól az elhívatása. Egy napon ugyanannak az Égi Királyságnak leszünk polgárai minden keresztény testvérünkkel együtt, és ennek a királyságnak a létéről értesülünk most is, amikor felismerjük az emberiséget összekötő egyetemes erkölcsi kötelékeket. De mint testben élő személyek, akiknek egy bizonyos idő és hely jutott a földi létben, erkölcsi kötelezettségeinket nem egyetemes formában éljük meg. Inkább úgy tanuljuk meg kimutatni szeretetünket, hogy először azokat szeretjük, akiket Isten elsőképpen a mi gondunkra bízott: a szüleinket, a gyermekeinket, férjünket, feleségünket, barátainkat, szomszédainkat, a gyülekezetünk tagjait… és a honfitársainkat.

Ezért tehát indokoltnak tartjuk, hogy szabjunk határt a bevándorlásnak, nem kell minden érkezőt befogadnunk –még a különösen nagy szükséget szenvedő jövevényeket sem, ha túlságosan megnövekszik a nyomás amit már nem tudunk elviselni anélkül, hogy igazságtalanok lennénk azokkal akik elsősorban ránk vannak bízva. Ám az egyetemes felebaráti szeretet szintén hatással van ránk ezért fel kell ismernünk a menekültek, vagy hosszútávú idegen lakosok kéréseit is, mint ahogy azokét is akiknek nagyon szüksége van rá. A teljes elzártsághoz való ragaszkodás azt jelentené, hogy olyan szintű ellenőrzést várnánk el a földi királyságtól, melyet nem tud biztosítani s jobb ha nem is akar. Sem a nyitott határok, sem pedig a magas és áthatolhatatlan falak nem lehetnek cél előttünk.

Ennek megállapításával nem érkezünk el egy meghatározott irányelvhez, mondjuk a hosszú ideje idegenként az Egyesült Államokban élők amnesztiájával kapcsolatban, vagy a Közel-Keletről az Európai Unióba érkező menekültek befogadásával kapcsolatban, ámde konstruktív megoldások irányába mutat. Ha világosan látjuk azt, hogy milyen erkölcsi kérdéssel állunk szemben, amikor a bevándorlásról beszélünk, az azt jelenti, hogy megtettük legalább az első lépést azoknak az intézkedéseknek az irányába, amelyek valódi szeretet fejeznek ki mind a velünk élők, mind pedig azok iránt, akik szeretnének hozzánk csatlakozni.

usflag

Share Button