Európa irányváltása

Szerző: Pierre Manent

A második világháborút átélő franciák életének meghatározó eseménye alapvetően politikai jellegű volt. Arról a Charles de Gaulle tábornok személye által jelképezett nagy elutasításról van szó, mely nem fogadta el az 1940 júniusában elszenvedett vereséget. Ehhez az elutasításhoz a nemzeti szuverenitás visszaállítására irányuló határozott elkötelezettség társult. Többről volt szó, mint egyszerűen a német megszállás elleni harcról. Amint azt de Gaulle felismerte, Franciaország szellemi függetlenségének visszaszerzéséhez franciákra volt szükség, akik készen álltak arra, hogy újra felépítsenek egy megkülönböztetett jegyekkel bíró, különálló nemzetet.

A következő generáció számára 1968 májusának eseményei jelentették a meghatározó élményt. Mind a résztvevők, mind pedig a kritikusok egyetértenek abban, hogy ’68 májusa után olyan társadalommá váltunk, amely szétbontja az őt felépítő kapcsolatokat. Franciaországra nem tekintünk többé úgy, mint egy függetlenségre és egységre törekvő, megkülönböztetett nemzetre. A kollektív szabályok, úgy a politikaiak, mint a társadalmiak, hitelüket vesztették. A cselekvő állampolgárt felváltotta az élvezeteket kergető egyén. Ez az elmozdulás nagyon politikainak, sőt forradalminak tűnt, különböző csoportok versenyeztek az ideológiailag legradikálisabb címért. A valóságban azonban a politikai különbségek kiegyenlítődtek a jelszavak áradatában, a színpadot pedig előkészítették a nagy visszavonuláshoz, a közösség iránti hűség felszámolásához, ami a következő évek során végbe is ment.

Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy ezekben az években Franciaország politikai rendszere pusztán rugalmasabbá vált, ami meglágyította ugyan karakteres vonásait, de nem változtatott alapvető tulajdonságain – egyszerűen csak arról van szó, hogy az Ötödik Köztársaság elérte az utazósebességet. A de Gaulle tábornok magabiztos vezetését kísérő stressz után elérkezett a megérdemelt pihenés ideje, ami ráadásul nagyon kellemesnek bizonyult. Ez az értelmezés valószínűnek tűnik és megnyugtató is, ámde helytelen.

‘68 után a pihenés lett az ország törvénye. Minden kényszer haszontalannak és önkényesnek tűnt, akár a polgári, akár a magánéletben. Mivel ha egyvalamit szabadjára engedünk, az igazolja és maga után vonja a következőt, az egymást követő kormányok nem azzal kívánják emlékezetessé tenni magukat, hogy irányt mutatnak, és erejüket a közösség életének szentelik, hanem azzal, hogy milyen “új jogokkal” ajándékozzák meg az egyéneket és a csoportokat. A társadalom kívánságairól és az egyéni vágyakról történő látványos gondoskodással egyidőben egyre inkább képtelenek arra, hogy célokat fogalmazzanak meg a közös cselekvéshez. Ebben keresendő annak az oka, hogy miért nő egyre nagyobbra a franciák és politikai vezető rétegük közti távolság. Számos veszély fenyegető árnyékában, az emberek szükségét érzik, hogy összegyűljenek, és együtt cselekedjenek. Szeretnének visszaszerezni valamit a nemzeti szolidaritás gaulle-ista jellemzői közül. A politikai vezető réteg azonban továbbra is a ’68 májusi mentalitást őrzi, és képtelen előállni egy Franciaország mint nemzet elképzeléssel. Ehelyett a politikusok önmagukat mutatják fel: saját szakértelmüket, saját komolyságukat és népszerűségüket.

Ennek a válságnak a súlyosságát hosszú ideje azzal próbálják elfedni, amit szeretünk Európa építésének nevezni. Politikusaink annak szentelik energiáikat, hogy megszilárdítsák egy olyan vállalkozás tekintélyét, amely tagadja a nemzet legitimitását, és az emberi közösségteremtés egy új módját ígéri. Mivel a nemzet politikai élete egyre kevésbé kielégítő, az állampolgárok és a kormányzati tisztviselők másfelé irányítják tekintetüket. A kormánnyal elégedetlen emberek és az emberekkel elégedetlen kormány egyaránt Európa ígéret földje felé felé fordítják arcukat, egy új politika utáni létmód felé, amelyben végre mindegyik megszabadulhat a másiktól.

Ezek a szép remények egyre kevésbé tűnnek valószínűnek. Az irányítók és az általuk irányítottak egymás foglyai maradnak. S mindketten foglyai az Európai Uniónak amely jelenleg csak a megoldhatatlan problémák számát növeli. Sem az európai intézmények, sem a francia kormány, sem pedig az úgynevezett civil társadalom nem elég erős vagy hiteles ahhoz, hogy a polgárok figyelmére igényt tarthasson, vagy reményeiket megtestesíthesse. Amennyire gazdagok vagyunk ma is szellemi és anyagi erőforrások tekintetében, annyira gyengék vagyunk politikai értelemben. Úgy tűnik, hogy semminek sincs akkora ereje, hogy összegyűjtsön bennünket a közös cselekvéshez, melynek mindannyian érezzük szükségességét. Olyan válságokkal szembesülve, mint a görögországi csőd, és a radikális iszlamisták támadásai, csak arra vagyunk képesek hogy technikai javításokat eszközöljünk vagy üres közhelyeket puffogtassunk. Igazi politikai vezetést, azt a fajtát, amelyik megszólítja a legmélyebb lojalitást, és előhívja a legnagyobb tetterőt, sehol sem láttam.

Ez a politikai gyengeség nem kerülte el azok figyelmét, akik most támadnak minket. Annyi bizonyos, hogy amikor az emberek egymásra rontanak, nem számítgatják pontosan az erőviszonyokat, és néha előfordul, hogy a gyengébb támad az erősebbre. Mégis hiba lenne így nézni a dolgokat. Amikor néhány francia állampolgár ilyen pimasz és kérlelhetetlen módon ragad fegyvert ellenünk, ez azt jelenti, hogy nemcsak az államunk, a kormányunk, és a politikai testület, de mi magunk is elvesztettük azt a képességet, hogy összegyűjtsük és irányítsuk erőinket, s így formát és tartalmat adjunk közös életünknek.

Mit tegyünk csökkent közösségi képességünkkel, ez ma a nagy politikai kérdés Európában. Akár az európai egyesüléssel, akár az iszlámmal kapcsolatban, egyértelmű, hogy nincs semmi lényeges mondanivalónk, ha nem merjük meghatározni, mi is valójában az európai identitás. Az európai politikai és szellemi élet alapvető jellemzőit felvázolhatjuk akár úgy is, hogy szembeállítjuk őket a muszlim élet bizonyos fundamentalista jellemzőivel.

A durva stilizáció veszélyét kockáztatva valami olyasmit állapíthatnánk meg, hogy: az iszlám története során nagyrészt megőrizte a birodalmi formát, valamint annak lendületét és tudatát (e vonások ma újult erővel törnek felszínre), míg a nyugati kereszténység, amely bár birodalmi formában született, és nagy térítő valamint hódító mozgások jellemezték, egy ettől nagyon eltérő berendezkedésben talált viszonylagos stabilitást. Az iszlám sosem volt képes elhagyni a birodalmi formát, amelyet a kereszténység soha nem tudott hosszú ideig megtartani. A kereszténység a birodalom helyett a nemzetben talált formára, illetve a nemzetek sokaságában, melyet korábban “kereszténység”-nek, majd “Európának” neveztek.

Mivel száműzzük Európa történelmét, mivel kiüresítettük Európából egykori nemzeteit és vallását, az iszlám belépése az európai életbe a véleményformáló elit szerint valójában olyan probléma, amelyik nem merül fel. Jelenlegi gondolkodásunkban “Európa” egy absztrakt társadalmi tér, ahol az egyedüli legitimációs elv az emberi jogokban gyökerezik, amit az egyéni sajátosságok korlátlan jogaiként értelmeznek. Nem maradtak igazán jelentős szervezetek vagy közösségek; valójában egy sem létezik igazán. Egy politika utáni világban, ahol csak az egyének léteznek, valamint az a törvényi gépezet, amely garantálja a jogokat, az emberi társulásoknak, mint amilyenek a nemzetek és az egyházak is, többé már nincsen társadalmi valóságuk. Az uralkodó vélemény értelmében ezek csak álvalóságok, amelyeket a megrögzött “reakciósok” azért emlegetnek, hogy a jövevények előtt elzárják az utat. Ha az egykori nemzeteket és a régi vallást valaki legitim valóságként kezeli, és úgy véli, hogy a közjó érdekében hozott politikai döntéseknek számolniuk kell velük, az ma iszlámellenes támadásnak minősül.

Mivel csakis az egyén és az emberi faj legitim létező, a köztes közösségeknek, amelyekben az emberek valójában élnek, mint a nemzetek és az egyházak, nincs saját legitimitásuk, s tulajdonképpen az emberiség egységét megtörni akaró képződmények bélyegét viselik. Ha következetesek akarnánk lenni, az iszlám közösséget is érintenie kellene annak, hogy megkérdőjelezzük a közösségek legitimitását. Ez azonban nem történik meg. Az európai politikai elit úgy beszél az iszlámról és az iszlám közösségről, ahogyan sosem beszélnének a kereszténységről és az egyházról. A mi közbeszédünkben muszlimok és európaiak vannak. Miért van az, hogy az uralkodó nézet szerint csak az egyik élő közösségi identitásforma, a muszlim forma kapja meg a fenntartás nélküli elismerést?

Úgy gondolom, hogy ennek leginkább az az oka, hogy akik eldöntik, mit van jogunk mondani és tenni, azok nem úgy tekintenek az iszlámra, mint társadalmi valóságra. Nem önmagában vizsgálják. Ehelyett az “iszlám”-ból a mi politika utáni megoldásunk próbaköve lesz. Minden fenntartás vagy ellenőrzést célzó kérdés nélkül el kell fogadnunk, hogy Európában valóban nem létezik semmiféle nemzeti vagy vallási szubsztancia, amely az emberi egyetemesség útjába állhatna. Annak tehát, hogy nem vagyunk hajlandók az iszlámot társadalmi, vagy még általánosabban, emberi valóságként kezelni, semmi köze sincs az iszlámhoz, hanem csakis Európa önmagáról alkotott képéhez.

Az a tény, hogy az emberi jogokat esetleg kevésbé jól biztosítja egy muszlim államszervezet, mint a régi, hagyományaikban keresztény nemzetek, nem jelenti azt, hogy elnézőbbek lennének az utóbbiak iránt; valójában épp az ellenkezője igaz. Nem arról van szó, hogy összehasonlítanánk a hosszú történettel és különböző identitással rendelkező emberi szerveződések egyes jellemzőit, s azok erős és gyenge pontjait, hanem inkább arról, hogy az “iszlám”-ot azért kell elfogadni, hogy belássuk, Európában valóban nem létezik már semmilyen közös politikai vagy vallási meggyőződés. Az iszlám akadálytalan jelenléte tehát paradox szerepet játszik. Az, hogy egy európai jövőt fenyeget, valójában megadja a jelentőségét, s egyben legfőbb mutatója spirituális kiüresedésünknek, amelyet az emberi egyetemesség vívmányának tekintünk. Éppen mert évszázadokon át az iszlám a kereszténység ellensége volt, és mivel erkölcsi gyakorlata ma fényévnyi távolságra van az európai emberi jogoktól, a politika utáni kor európai polgára számára az iszlám akadálytalan jelenléte az európai eszmék győzelmének bizonyítéka. Mi már annyira általánosan emberivé lettünk, hogy nincs is ellenségünk.

A nyilvánosság egy része, bár távol áll tőle az olyasmi, mint ősi nemzetek, vagy ősi vallás, realitásként tekint a muszlim közösségre, és amiatt aggódik, hogy vajon tisztelik-e az emberi jogokat, különösen a nők jogait. Ez a nézet szívesen és őszintén vallja magát világinak. Ez az iszlámmal szemben kritikus világiság kifejezi kulturális ragaszkodását az európai történelemhez és életmódhoz, amely kötődés őszinte, sőt élénk, de lehetséges, hogy nem teszi lehetővé önmaga számára, hogy világosan végiggondolja, mi is az európai kultúra politikai és vallási alapja. Általában arra hajlik, hogy a kultúrát önálló valóságként kezelje. Éppen ezért, rendkívüli módon túlbecsüli a szekularizmus erejét, mely képes egy adott identitást fenntartani, miközben alábecsüli az iszlám képességét az ellenállásra és pozícióinak kétszeres megerősítésére. Ez azért van, mert a szekularizmus leginkább úgy tekint a vallásra, mint puszta “kultúrára”.

Ezért a politikailag korrekt vélemény két nagy, egymásnak látszólag ellentmondó tábora között –  az egyik elutasítja az iszlám betelepedés útjába állított legcsekélyebb akadályt is, a másik pedig a szekularitás szabályainak megfelelő korlátozások felállítását követeli – mi egy alapvető közös vonást látunk: az iszlámot nem kezelik társadalmi és politikai valóságként. Európára egyrészt úgy tekintenek, mint ami mentes minden közös szubsztanciától, és ezt szerencsésnek vélik, hiszen így bárki és bármi számára lehetséges, hogy megtalálja a helyét közöttünk. Másrészt pedig úgy vélik, hogy Európa olyan “kultúra”, amely méltó arra, hogy megőrizzék és terjesszék. A lényeg az, hogy az iszlám mindkét esetben csak mint valamiféle árnyék létezik, amelyet Európával való kapcsolata vet, vagy mint egy előre meghatározott szerep nagyrabecsült európai személyiségek öntudatában. Amit az iszlámról mondunk, az elválaszthatatlan attól, amit Európáról, az európai politikáról és vallásról gondolunk.

Helyre kell állítanunk az európai tapasztalat alapján való látást, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy az iszlámot objektív valóságként szemléljük, ahelyett, hogy saját magunk félreértésének tükörképeként tekintenénk rá. Nem kell követelnünk, hogy meghatározzák az iszlám igazságát. A kereszténységhez hasonlóan, az iszlámnak is megvannak a maga bizonytalan pontjai és lehetőségei.

Szükséges, hogy az európaiak, különösen a franciák, kiegyezzenek az iszlámmal, és abban segítsék, hogy az európai életbe lépjen be, számolva az európai realitásokkal és lehetőségekkel, és  ne egy álomvilágba, amelyet több száz millió egyén dédelget, és semmi más nem tart össze, mint a folyton szélesedő emberi jogok ígérete.

Míg az európai elit vélemény hajlamos úgy tekinteni Európára, mint egy “nem létező dologra”, egy olyan térre, ahol nincs semmi közös, vagy legfeljebb a “kultúra”, amely jellegében nem vallási és nem is nemzeti, ezzel közel sem minden európai ért egyet. Végtére is, a szinte teljes egyetértéssel cselekvő uralkodó osztály több mint fél évszázadon át tartó erőfeszítései ellenére, az európaiak még mindig főként a régi nemzeti keretek közt élnek, és a a nemzetek utáni Európához vezető ugrás – akármit jelent is ez egyesek számára – elvesztette szinte minden valószínűségét.

Annyi bizonyos, hogy a nemzettel való kapcsolatunk együtt változott magával a nemzet fogalmával. Ez a kapcsolat egyre inkább védekező állásba szorul, s egyre kevésbé magabiztos és bizakodó. Már elvesztettük hitünket az önkormányzatban, amire az európai nemzetek születésükkor, már a késő középkorban, támaszkodtak. Egyidejűleg, és talán ez nem véletlen, elvesztettük hitünket a Gondviselésben, a jóindulatban és a Magasságos védelmében vagy, ha ezek a kifejezések túlságosan elavultnak tűnnek, elvesztettük hitünket a Jó mindenek felett valóságában. Az amerikaiakkal ellentétben, mi már nem fohászkodunk isteni védelemért nemzeteink számára, még ha magunkért és a hozzánk közel állókért még mindig imádkozunk is. Mikor történt utoljára, hogy Franciaország püspökei, ha csak félve és ritkán is, de imádkoztak Franciaországért?

Tudom, hogy ez a kérdés furcsának tűnhet, de mégis: az önkormányzatiság és a Magasságoshoz való fohászkodás védelemért, a szabadság két, egymástól elválaszthatatlan funkciója. Minden tevékenységet, de különösen a polgári vagy a politikai tevékenységet azért végezzük, hogy általa a közjót gyarapítsuk. Mindazonáltal ez a közjó, ami rajtunk múlik, mégis nagyobb nálunk, túl nagy nekünk. Megkísért bennünket a gondolat, hogy teljes egészében a magunk számára sajátítsuk ki, mert úgy látjuk magunkat, mint ennek a jónak a kizárólagos előállítói. Amikor így teszünk, akkor a nemzet bálványimádás tárgyává válik, olyan bálvánnyá, amelyik páratlan különlegessége vagy semmihez sem hasonlítható egyetemessége nevében követel magának emberáldozatokat.

Amikor azonban a lehető legjobban tesszük azt, ami rajtunk múlik, le is mondhatunk arról, hogy kizárólagos felelősséget vállaljunk ezért a jóért, ami nagyobb nálunk. Ha egy kicsit megszelidítjük a büszkeségünket, akkor segítségül hívhatjuk a Közbenjárót, aki minden cselekedetnél és minden emberi jónál hatalmasabb. Mivel bizonytalankodunk és ki vagyunk téve a tévedés veszélyének, van értelme annak, hogy az oly titokzatos módon és tartósan létező közös javainkat, a Gondviselés védelmére és iránymutatására bízzzuk. Amikor így teszünk, az természetes kifejeződése annak a felismerésnek, hogy van olyan jó, amely hatalmasabb nálunk, hogysem mi legyünk egyedüli létrehozói. Biztosak lehetünk benne, hogy ez a természetes mozdulat, amellyel a keresztények Istenéhez fordulunk a nemzet számára szükséges különleges gondoskodásért, mindig azzal a veszéllyel jár, hogy kiesik a szent szférájából. De nekünk, állampolgároknak, nem feltétlenül az a szerepünk, hogy tökéletesen utánozzuk az isteni pártatlanságot. Mi a cselekvésünk területéről fordulunk a Magasságoshoz a városi közjó érdekében, abból a városból, amelynek polgárai vagyunk. Sőt, az európaiak sosem hagyták ki az isteni jóindulatért mondott imáikból a szomszédaikat, akár szövetségeseik akár ellenségeik voltak is, ameddig a Biblia Istenét kifejezetten elutasító államok polgáraivá nem váltak.

Pontosan az ilyen rendszerek által a huszadik század során elkövetett bűncselekmények akadályozzák meg, hogy az európaiak bizalommal és hittel forduljanak a Gondviseléshez. Azt lehet mondani, hogy az európai zsidók kiirtása tette lehetetlenné, hogy higgyünk egy olyan Istenben, aki az emberiség barátja és a történelem ura. Ezt a kérdést más kontextusban már érintettem, s tettem ezt remegő kézzel. Ennek árnya nemcsak egyféleképpen nehezedik Európára. Úgy tűnik, maga a bíró is ítélet alá kerül. Hol volt Ő akkor?

És mégis, ha lemondunk az isteni Gondviselésről, az elkövetett bűnök miatt, az csak Epikurosz tanításához visz minket vissza, amely azt tanítja, hogy az istenek közömbösek az emberek iránt. Ez a nézet jóval megelőzte a Shoah-t. Ha visszatérünk hozzá, akkor mit tanulhatunk a Shoah-ból? Egyszerűen csak visszatérünk a pogányság tehetetlen és rossz szándékú isteneihez, és velük együtt az emberek céltalan és értelmetlen életéhez, amely közönyössé tesz, és a közügyektől való eltávolodásra biztat.

Annak érdekében, hogy cselekedni tudjunk a közös jó érdekében, hinnünk kell abban, hogy ez a Jó lehetséges. Miért tiltanánk meg magunknak tudatosan, hogy bízzunk ebben a Jóban? Nagyon sok forog kockán. Ha nem sikerül még egyszer bizalommal fordulnunk a Jó lehetősége felé –amint azt megtaláljuk az európai történelem Istenében és a történelem által létrehozott nemzetekben – nem fogjuk visszakapni önmagunk irányításának képességét.

Most hiányzik ez a képességünk. A közjó érdekében való cselekvés eszméje elvesztette értelmét számunkra. Megteszünk akármit, de nem azért, mert hasznos, becsületes, vagy nemes dolog, hanem azért, mert szükséges, mert nem tehetünk másként. Egy globális piac nevében, már olyan intézkedés rendszert építettünk ki, amelyet legjobban mesterséges gondviselésként lehetne leírni. Azt mondjuk magunknak, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk, ami egyben a legjobb, is az, hogy hagyjuk, hadd szabályozzon bennünket a globális piac. Istenem, mennyire szeretjük ezt a gondviselést! Milyen engedelmesek vagyunk, amikor láthatatlan keze lecsap ránk! És milyen jól tudják a bölcsek és a hatalmasok, hogyan kell értelmeznünk, amit diktál!

Azzal, hogy a piac istenéhez valamint más, hasznosság istenét szolgáló egyéb istenekhez fohászkodunk, mutatja, hogy oly módon szerveztük meg a közéletet, hogy egyre kevesebb szükség van a szabad akaratra, s egyre kevesebb szükség van magára a politikai közösségre is. Ma már nemigen akarunk cselekedni, hacsak nem szükségszerű. Nem fogjuk tudni újra megnyitni a közösségi cselekvés területét, ha nem tesszük félre ennek a hamis gondviselésnek a presztízsét. Újra vágyakoznunk kell egy gondoskodó Istenre, és remélni, hogy eljön, ha vissza akarjuk állítani a politikai rendet, mint a közjó választásának keretét és termékét.

Ebben pedig az egyháznak központi szerepet kell játszania. Bár úgy tűnik, hogy a katolikusokat a közélet még távolabbi peremére szorították, de még a mi szekularizált jelenünkben is a Nyugat központjában az Egyház a lelki tartomány. Felelőssége központiságával arányos, ami valójában elválaszthatatlan az identitásától. Egyedül az egyetemes Egyház áll készen a feladatra, hogy összetartson egy olyan európai életformát, amely képes vendégszeretetet nyújtani a judaizmusnak, az iszlámnak, evangéliumi protestantizmusnak és az emberi jogokról szóló tanításnak. A franciaországi Egyház tehát – vagyis a francia katolikusok-különleges felelősséggel tartoznak a közjó iránt, amelyben hazám más szellemi erői is osztoznak. Azt gyanítjuk, hogy ez a többi erő nem feltétlenül van tudatában ennek a különleges felelősségnek, s nem is igen hajlandó felismerni azt. Ez így rendjén is van. Azok, akik az egészért éreznek felelősséget, azok rávehetik a többieket is ennek a különleges szerepnek az elfogadására, amennyiben, saját hozzájárulásuk a közjóhoz kellően meggyőző. A francia katolikusoknak kell megtestesíteniük ezt a központiságot.

Véleményem szerint a franciaországi muszlimok csak akkor fogják megtalálni a helyüket, ha a francia nemzet nem csak mint jogokkal rendelkező állampolgárokat fogadja el őket, az ugyanilyen jogokkal rendelkező többi polgára mellett, hanem egy megkülönböztetett közösségként, amely számára ez a kereszténység által formált nemzet helyet biztosít. Muzulmán polgártársainknak egyértelműen ugyanazokkal a jogokkal kell rendelkezniük, mint a francia állampolgároknak minden megkülönböztetés nélkül, ami jelenleg nem mindig van így. Légüres térben azonban lehetetlenség helyet találniuk. Csak olyan nemzeten belül találhatják meg a helyüket, amelynek lelki és szellemi erőforrásai önteltség nélküli nagylelkűséget biztosítanak.

Ahhoz, hogy megtalálják helyüket a keresztény központja felé forduló Franciaországban, a muzulmánoknak aktív részvételt kell akarniuk a politikai test életében, amely nem tartozik az umma területéhez, és soha nem is fog ioda tartozni; ezért a muzulmánok kénytelenek lesznek elfogadni egy bizonyos mértékű eltávolodást az ummától. Annak érdekében, hogy a nemzet, muszlimokként fogadja el őket, anélkül, hogy vallási különbözőségüket a magánélet területére igyekezne szorítani, mely nem bír jelentőséggel a politikai test számára, az szükséges, hogy ők elfogadják ezt a bizonyos nemzetet, a franciát, mint állampolgári aktivitásuk, és általánosságban, az oktatásuk terét. Egy bizonyos “közösségképződés” eleve elkerülhetetlen. A muszlimok elkerülhetetlenül egy jól látható és különálló közösséget fognak alkotni. Ez az egyik vagy a másik oldalon nehézségekhez vezet majd, ami azonban abban a mértékben kívánatos, amennyiben megakadályozza az új szekularizmus ideológiai hazugságát, ami arra kötelez bennünket, hogy úgy tegyünk, mintha csupán polgári egyének volnánk, akik számára a közös cselekvés csakis az “emberiség” kedvéért megengedett.

A Francia Köztársaság, amelynek minden állampolgára egyenlő jogokkal rendelkezik, nem absztrakció. Ez egy kereszténység szellemében született nemzet, amelyben a zsidók kiemelkedő szerepet játszanak. Ez az a Köztársaság, amelyben a muszlimok is élvezhetik jogaikat, és ez az a nemzet, amelyben biztosan megtalálják a helyüket. Minél inkább képes egy nemzet arra, hogy megőrizze történelmi formáját, a Köztársaság annál inkább képes lesz garantálni a jogegyenlőséget. Csakis a közjóra irányuló politikai cselekvésre képes francia nép ajánlhat helyet az iszlámnak a politikai testben.

Ennek azonban épp az ellenkezője történik. Az iszlám egy olyan Európában jelent meg váratlanul, amely szétrombolta ősi védőbástyáit, vagy legalábbis megrengette őket. Az európaiak, akik már nem mertek otthon lenni saját hazájukban, a nemzetek utáni jövőben igyekeznek nyugalomra találni, és az e jövő felé tartó mozgást semmi sem szabályozza, vagy lassítja. Tilos fenntartani a határokat, melyek megakadályozzák a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad áramlását, mint ahogy nem kell olyan törvény sem, amelyik az egyének korlátlan jogait szabályozná. Törvények nélküli élet egy határok nélküli világban – az európaiak horizontján legalább egy nemzedéknyi idő óta ez a kép körvonalazódik.

Európa történelmének, mint már hangsúlyoztuk, egy ettől igen eltérő fogalom a mozgatója, mely az ősi Izraelben alakult ki, majd a kereszténység idején más forműt öltött, s végül elveszett, amikor az európai történelem íve megtört a huszadik század nagy háborúiban. Ez a fogalom, amely nélkül az európai történelem érthetetlen lenne, a kortárs európaiak számára érthetetlenné vált. Természetesen, a Szövetség fogalmára gondolok, az abban való bizalomra, hogy a Legfőbb Jó felügyeli és tökéletesíti a közjót nemzeteink számára. Annyi bizonyos, hogy ez nem egyszerűen egy racionális elképzelés, de nem is kifejezetten egy vallási dogma, hanem egy bizonyos módja annak, ahogyan az emberi cselekvést értelmezzük a világban. Annak megértése, hogy egyrészt milyen nagyszerű dolgokat érhetünk el, s ez mégis mennyire bizonytalan. Isten az, aki a győzelmet adja, de ő ostorozza a mérték hiányát is. Ő az, aki a cselekedeteket túláradóan sok jóval ruházza fel, amitől azok igazán jóvá válnak, ami aztán lehetővé teszi számunkra, hogy olyan közös célokat tűzzünk magunk elé, amelyek meghaladják a józan értékelés szerinti erőnket. És megakadályozza, hogy a rossz ördögi fordulatot vegyen, melynek a határán van, s ezáltal megment minket a kétségbeeséstől a közös megpróbáltatások idején.

A keresztényeken múlik, hogy megújítják-e a politikai közösségnek a Szövetség által megnemesített értelmét és hitelességét. Ezt nem úgy tesszük, hogy meghívjuk az iszlámot, csatlakozzon Ábrahám fiainak egyfajta homályos testvériségéhez. Mi csakis azáltal újítjuk meg a szövetség jelentését és hitelességét, hogy megújítjuk annak a jellegzetesen európai szövetkezésnek az értelmét és hitelességét, amely egészen a közelmúltig hordozója volt ennek a szövetségnek, és ez a nemzet. Most, hogy a zsidó nép nemzet formájában létezik Izraelben a keresztény Európa nemzetei nem szakíthatnak a nemzeti formával anélkül, hogy végzetes sebet ne ejtenének Izrael legitimitásán. Mindaddig, amíg az arab-muzulmán világ falai omladoznak, és úgy tűnik, hogy a muzulmánok egyre nehezebben képesek saját forrásaikból kitermelni egy politikai formát, amelyben létük elismerhető, vagy amelyben magukra hagyhatók, egy politikai forma, vagy a közjó érdekében erőforrásokat egyesítő közös cselekvés nélküli Európa azt jelentené, hogy elvesszük legjobb esélyüket a polgári életre. Nem elegendő pusztán összehozni az embereket ahhoz, hogy deklaráljuk, vagy akár garantáljuk a jogaikat. Közös életüknek kell hogy legyen egy formája. Franciaországban csakis egy keresztény jellegű nemzet lehet az egyetlen olyan forma, amely mindannyiunkat közös nevezőre hozhat.

Pierre Manent az École des Hautes Études en Sciences Sociales, Párizs, tanulmányi igazgatója volt 2014-es nyugdíjba vonulásáig. Ez az esszé közeljövőben megjelenő könyve alapján született, melynek eredeti címe Beyond Radical Secularism: How France and the Christian West Should Respond to the Islamic Challenge (Túl a radikális szekularizmuson: Milyen választ kell adnia Franciaországnak és a keresztény Nyugatnak az islamista kihívásra), fordította Ralph C. Hancock.

Ez a cikk eredetileg a First Things 2016 áprilisi számában jelent meg “Repurposing Europe” címen.

Share Button