Ukrajna az igazság és megbékélés útján

Cyril Hovorun

Maidan Square (Photo: Claudia Himmelreich McClatchy)

Maidan (Photo: Claudia Himmelreich McClatchy)

Ukrajna polgárháború által kettéhasított ország. 2014 telén három hónapon keresztül kormányellenes demonstráció zajlott a kijevi Maidan téren, amely kikényszerítette az akkor már négy éve hivatalban levő ukrán elnök, Viktor Janukovics lemondását. Ezt követte a Krím-félsziget orosz annexiója és a de facto háború Kelet-Ukrajnában, amely most is folyik, miközben e sorokat írom.

Ezek már több mint politikai események. Olyan történések, melyek a lelkiismeret és az emberi méltóság legalapvetőbb tapasztalatait érintik. Azt mutatják, hogy felébredt a civil társadalom – és ennek ellenhatásaként az a reakció is, melynek célja az állam által uralt közélethez való visszatérés. Az ország jövője a tét: nemzetem politikai fennmaradása csakúgy, mint népem erkölcsi és lelki karaktere. Amire ma szükség van, és nemcsak Ukrajnában, hanem minden szovjet utódállamban, az egy olyan egyházi vezetés, amely világosan látja, milyen veszélyeket rejt a túlságosan szoros kapcsolat a keresztény tanúságtétel és az államhatalom közt, mely kapcsolat eredményeként a teológia helyére az ideológia lép. Az egyház előtt álló legnagyobb feladat most az, hogy bátorítsa a civil társadalmat, és elkötelezze magát mellette.

Az Ukrán Ortodox Egyház (Moszkvai Patriarchátus UOE-MP) az ország legnagyobb egyháza, s egyben az egyetlen ukrán egyház, melyet a világ ortodox egyházainak közössége elismer. A második legnagyobb az Ukrán Ortodox Egyház (Kievi Patriarchátus UOE-KP), amely 1992-ben alakult, a legkisebb pedig az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház (UAOE), mely 1918-ban, az orosz forradalom után alakult. Végül pedig létezik még az Ukrán Görög Katolikus Egyház, amelyik Róma püspöke alá tartozik, de a keleti rítust követi.

A Szovjetunió felbomlása óta ezen egyházak egyike sem tett sokat a civil társadalom bátorítására. Az utóbbi években, különböző mértékben, de mindegyik együttműködött a Janukovics rezsimmel. Egyik sem kalandozott túl messzire a birodalom összeomlása utáni Ortodox Egyházra jellemző egyház és állam közti viszony mintájától, mely továbbra is a bizánci szimfónia álmát tartja mérvadónak, azaz állam és egyház szoros együttműködését.

Ez a minta nélkülözhetetlennek látja az államhatalmat, amikor az egyházi vezetőknek kell befolyásolniuk a társadalmat. Egy olyan mentalitást pártol, amely az emberek feje felett kíván alkut kötni: mi támogatjuk a te politikai ambícióidat, ha te támogatod egyházépítő terveinket és egyéb, szintén a nemzet javát szolgáló szellemi törekvéseinket. Ezen egyházak között van olyan, amelyik szorosabban kötődik az államhoz, mint például az UOE-MP, s van amelyik kevésbé, például a UOE-KP. Azonban még a társadalmi tanítás és cselekvés terén sokkal fejlettebb Görög Katolikus Egyház sem zavarta az államot erkölcsi tanításaival. Röviden összefoglalva, az ukrán keresztény egyházak továbbra is annak a hagyományos ortodox felfogásnak a hívei, hogy az egyház számára egyedül az állam a megfelelő partner. Ez a szemlélet a civil társadalmat valójában teljesen figyelmen kívül hagyja.

A Maidan téri események azonban minden egyházat arra kényszerítettek, hogy felülvizsgálják ezt a szemléletmódot. Azzal, hogy a téren sok, a társadalom különböző rétegeit képviselő ember gyűlt össze, hogy kifejezze civil identitását szemben a Janukovics és emberei által dominált államapparátussal, a társadalmi identitás új válfaja jött létre. A Maidan téri tüntetők a civil társadalom képviseletében álltak ki mint olyan szerveződés, amely képes az állam ellenében cselekedni minden emberi lény méltóság iránti vágyának nevében. Ezzel a cselekedetükkel született meg a független civil társadalom Ukrajnában, amelynek, mint olyannak kellett megtalálnia a maga útját. Szembesülve a kialakuló civil társadalommal, az egyházak már nem tehetnek úgy, mintha csupán a kormányzati tisztviselőkkel való tárgyalás útján találhatnák meg helyüket a társadalomban.

A szociális ébredés legaktívabb támogatója az Ukrán Görög Katolikus Egyház. A Kievi Patriarchátus (UOE-KP) inkább vonakodott a tüntetők mellé állni, de végül határozottan támogatta őket, s felajánlotta számukra a Szent Mihály-kolostort mint kórházat és menedéket a rohamrendőrök elől menekülő tüntetők számára. A Moszkvai Patriarchátus (UOE MP) Ortodox Egyház igyekezett semleges maradni, de néhány papjuk a Maidani tüntetők pártjára állt. Végül, a rezsim bukása után, az UOE-MP megváltoztatta álláspontját, és támogatta az ideiglenes kormányt.

Az én egyházam, az UOC-MP, válaszának lassú megszületése hátterében az áll, hogy esetében az ukrán ortodoxia legnagyobb és legszilárdabb ágáról van szó. A Szovjetunió összeomlása után ez az egyház tudta legjobban kihasználni a társadalmat befolyásolni képes helyzetét, s kényelmes volt számára az állammal ápolt szoros kapcsolat is. Ez a szovjet utódállamok mindegyikének társadalmára általánosan jellemző paradigma, ami azonban igen veszélyes. Amikor a társadalom függetleníti magát az államtól, amint az Ukrajnában is történik, félő, hogy az Egyház elszigetelődik, és mert szoros szövetséget köt a fennálló rendszerrel, annak bűneit az Egyházzal társítják. Amikor pedig a rezsim összeomlik, az Egyház és a keresztény tanúságtétel is hitelét veszti.

Ez történt a Görögországi Ortodox Egyházzal is, a katonai junta (1967-1974) bukása után. A Janukovics rezsim és a görög ezredesek ugyan különböznek egymástól, de diktatúraépítő módszereik hasonlítanak. A hatalmat mindkettő bitorolta, megváltoztatták az alkotmányt, korrumpálták a bíróságot, és a rendőrségre támaszkodva elnyomták az elégedetlenség hangjait. Görögországban a junta lemondásra kényszerítette az öreg, betegeskedő athéni érseket, II. Chrysostomos Hatzistaurou-t, s helyére egy fiatal archimandritát ültetett, Hieronymos Kotsonast; az egyház kanonikus zsinata helyett felállította a nem kanonikus “Aristindin” zsinatot; és a számára nem rokonszenves püspököket neki tetszőkre cserélte.

Szembeszökő a párhuzam Ukrajnával. A görög junta az Athéni Műszaki Egyetemen 1973 novemberében kitört diáklázadást követően bukott meg, a Maidan pedig azután vált aktívvá, hogy 2013 november 30-án, éjszaka, pontosan negyven évvel a görög események után, Kijevben szétverték a diákok megmozdulását. Mind a görög junta, mind pedig a Janukovics kormány egyház közeliként, és az egyház érdekeinek védelmezőjeként határozta meg magát annak ellenére, hogy mindegyik megsértette az egyház alapvető tanításait.

Az első elnökválasztási kampány során 2004-ben, Janukovics erősen igénybe vette az Ukrán Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchátus támogatását. Azt a választást a narancsos forradalom miatt veszítette el, amikor is a társadalmi megmozdulásnak sikerült kikényszerítenie a korrupcióval és választási csalással elért eredmények megsemmisítését. 2009-ben, Janukovics megnyerte a választásokat, és kijelentette, hogy támogatja az UOC-MP-t. De 2012-ben, miközben újraválasztására készülődött, kezdett beavatkozni az egyház ügyeibe. Úgy döntött, hogy lecseréli a pátriárkát, Volodymyr Sabodan metropolitát, egy másik elöljáróra, akiről úgy gondolta, hogy hűségesebb hozzá. A főpap azonban nem engedett, és megtartotta a székét. Janukovics csalódott, de eltökélten folytatta tervét, és kinevezte egy emberét, az UOE-MP felett kreált “felügyelői” posztra. Ez csak része volt egy nagyobb tervnek, melynek során nem hivatalos megfigyelőket telepítettek az ukrán társadalom minden területének ellenőrzésére. Ez volt a “maffia modell”, mely a Janukovicshoz hű üzletemberek számára lehetővé tette, hogy szabadon beavatkozzanak egyházi ügyekbe.

Más egyházak, különösen a Görög Katolikus Egyház, ugyanerre a sorsra jutott. Már 2010 májusában nyomást gyakoroltak a Lvivi Ukrán Katolikus Egyetemre. 2014 januárjában, a Kulturális Minisztérium levelet küldött Szvjatoszlav Sevcsuk érseknek, melyben arra figyelmeztette, hogy a Görög Katolikus Egyház elveszíti az állami nyilvántartásba vett egyház státusát. Ahogy Janukovics az egész társadalom fölé kiterjesztette ellenőrzését, ami így az államapparátus meghosszabbításaként működött, az egyházak, melyek korábban az állam partnereinek tudhatták magukat, szintén a rendszer áldozataivá lettek, és mindegyiküknek jó oka támadt, hogy elítélje a rendszert.

Ennek ellenére, nem mindegyik tette ezt meg azonnal. Az UOE Moszkvai Patriarchátus sokáig alig mutatott elégedetlenséget a rendszerrel szemben. Ez arra az időszakra is áll, amikor Janukovics kegyencei elkezdték letörni a tiltakozásokat.

Sajnos, ez a viselkedés a korábban említett görög egyház példájának pontos mása, hiszen a görög egyház is szemet hunyt számos törvénysértés és az emberi jogok megsértése felett, mert bölcsebbnek vélte, ha a juntát támogatja. Ennek eredményeképpen a kormány összeomlása után a görög egyház elveszítette hitelességét a görög társadalom szemében. Még negyven év elteltével is vádak érik azért, mert együttműködött a diktatúrával. Attól tartok, hogy az UOE-MP ugyanerre a sorsra juthat Ukrajnában az elkövetkező évek során. Ez a végkifejlet azonban nem elkerülhetetlen. A jövő kedvezőbb lehet, ha az UOE-MP ihletet nyer a Maidan téri eseményekből, és átalakítja a hagyományos állam-egyház partnerséget egy olyan elképzeléssé, melyben az egyház elsősorban a civil társadalomhoz kapcsolódik, és ezen a kapcsolódáson keresztül igyekszik befolyásolni az államot.

Jelenleg azonban az UOE-MP csak rontja a helyzetet. A fennhatósága alatt álló plébániák és kolostorok a lázadó milíciákat támogatják Kelet-Ukrajnában, néha nyíltan, néha pedig rejtett, kódolt módon. Hivatalos álláspontja alapján az én egyházam az ország integritását támogatja, és elítél mindenfajta erőszakot. Ennek ellenére nem gyakorol hathatós ellenőrzést azon papjai és más személyek felett, akik elnézőek a szeparatizmussal és a terrorizmussal szemben, sőt bátorítják azt.

Itt most több forog kockán, mint az erkölcsi elvek, bármily fontosak is azok. A keleten zajló “orosz tavasz” a paternalizmus forradalma. Kimondatlan ideálja a mindent átfogó, állami irányítású társadalomszervezet, amely megvédi az egyént a szabadság kockázataitól. Ez mutatja, milyen nosztalgia él azon idők iránt, amikor az élet minden területén az állam vállalt felelősséget, amikor az állam volt maga a társadalom. Helytelen lenne úgy értelmezni ezt a nosztalgiát, mint a régi szovjet rendszer visszaállításának vágyát. Az új-szovjet ideológia teljesen más, mint a régi, hivatalosan ateista, kommunista ideológia. A biztonságos és stabil múlt iránti nosztalgia a hajdanvolt orosz birodalmi ideológiából kölcsönzött elemeket is tartalmaz.

Ez nyilvánvalóan megmutatkozik az orosz állam által támogatott folyamatos lázadásban, amely az ortodox kereszténység szimbólumait és kulcsszavait használja. Az “orosz világ” ideológia mozgósító erővé vált, mely a szeparatistákat öldöklésre és mások megkínzására sarkallja. A YouTube-on például találkozhatunk egy videoklippel, amelyben egy szerzetes az “Orosz Ortodox Hadsereg” újonnan besorozott katonáit arra tanítja, miért és hogyan használják fegyverüket:  „Az Antikrisztus rátör a Szent Ruszra. Amit most látunk, az elsősorban spirituális háború, mert eljött az Antikrisztus Szent Oroszországba, és rátámadt az ortodoxiára.” Ezt követően a szerzetes áttér a gyakorlati tudnivalókra, hogyan kell megnyerni a háborút az Antikrisztus ellen, akit az ő szemében nyilvánvalóan a Nyugat és az ukrán ortodox keresztények testesítenek meg, akiknek az a céljuk, hogy fenntartsák országuk területi integritását. „Megtanítalak benneteket, hogyan kell helyesen betenni a tölténytárat-, hogy a golyók célba találjanak, és elpusztítsák az ellenséget.” Majd így folytatja: “Amint azt a Szent Atyák tanítják, mikor kézbe veszitek a tölténytárat, és beteszitek a helyére, a következő szavakkal kell imádkozni: Áldott Szűzanya, ments meg minket. Szent Atyánk Miklós, könyörögj érettünk. Szent Miklós cár, könyörögj érettünk. . .”

Az ima efféle perverz használata megmutatja, hogy az “orosz világ” ideológia hogyan alakítja a maga képére az ortodox kereszténység nagy erejű hagyományát, mely így végül a keresztény lelkülettel lényegében ellentétessé válik. Bizonyítja, hogy a hit mennyire a politika eszközévé vált. A nyugati teológia kritikájának hosszú múltra visszatekintő ortodox hagyománya, amelynek néhány aspektusa jogos, mások azonban eltúlzottak, mára már egyoldalúan egyszerűsítő Nyugat-ellenes programmá átalakult. Ez a Kelet a Nyugat ellen ideológia arra bátorítja az embereket, hogy áldozzák fel életüket egy geopolitikai játszma  kedvéért. Sajnos, sok egyházi vezető osztja ennek a programnak az eszméjét Ukrajnában és másutt is, ami miatt nem sietnek megfogalmazni a hazám keleti területein folyó háború erkölcsi tanulságait.

A következmények már halálosak. A kelet-ukrán régióban, Donbasszban, ahol a fegyveres konfliktus folytatódik, számos emberrablásnak és gyilkosságnak esnek áldozatul nem ortodox keresztények. A görög katolikus papot, Tyihon Kulbaka atyát, az egyházak  regionális tanácsának titkárát, elrabolta, majd megkínozta az “Orosz Ortodox Hadsereg”, s csak a kiszabadítására indított tömeges demonstrációknak köszönhetően térhetett haza. Kevésbé volt szerencsés az Urunk Színeváltozása protestáns egyház négy tagja, akiket június 8-án raboltak el, másnap pedig ki is végeztek. Figyelemreméltó kijelentést tett, az úgynevezett “Donyeck Népköztársaság” első tanácsadója, Igor Druz, aki azt mondta a BBC-nek, hogy a lázadó erők fegyvertelen embereket végeztek ki, s azt állította, hogy ez a kegyetlenség, segíti egy „keresztény értékek” alapján felépülő, új, „szociális állam” létrehozását. Ez a retorika sajnos igen hasonlít a közelmúltban kihirdetett hivatalos egyházi nyilatkozatokhoz.

A Karamazov testvérek című Dosztojevszkij regényben szereplő Nagy Inkvizítor az új-szovjet államok jellegzetes uralkodó figurájának előképe. Leveszi a szabadság terhét az alattvalói válláról. Úgy tűnik, hogy mindezidáig a posztszovjet társadalmakban élő emberek többsége szívesen maradt az állam keménykezű atyai irányítása alatt. Az egyházak gyakran adják áldásukat a poszt-szovjet „Nagy Inkvizítorok” kényszert alkalmazó hatalomgyakorlására. Azt tanítják, hogy az emberek általában visszaélnek a szabadsággal. S hogy csökkenteni lehessen a szabadsággal való visszaélések számát, úgy tanítják, magát a szabadságot kellene korlátozni. Ez erősíti a tekintélyelvűséget, és szentesíti az állami ellenőrzés igazolhatatlan  kultúráját, amely lehetővé tette a kleptokrácia elterjedését. A Maidan téren történtek után azonban az ukrajnai egyházaknak vissza kell térniük az evangéliumi tanításokhoz, vagy legalábbis ahhoz, amit Dosztojevszkij tanít a szabadságról. Ki kell jelenteniük, hogy a szabadság elutasítása bűn. Tönkreteszi Istennel és a szomszédainkkal való kapcsolatunkat, és számos esetben vezet a jog és az emberi méltóság megsértéséhez. A poszt-szovjet egyházaknak a „szabadság iskoláivá” kell válniuk, ahol arra tanítják a polgárokat, hogyan gyakorolják a szabadságukat felelősségteljes módon, ami segít kialakítani a civil társadalomban a bizalmat és megfogalmazni a közös célt.

2014 január 3-án a The Guardian közzétett egy levelet, a világ számos vezető értelmiségijének aláírásával. „Ma az ukrán Maidan képviseli azt, ami Európában a legjobb, amit sok egykori és mai gondolkodó is alapvetően európai értékeknek tart.” Majd hozzáteszi, hogy „Ukrajnának szüksége van egy Marshall-tervhez hasonló európai segítségre, amely biztosítaná teljes demokratikus átalakulását, és egy olyan társadalmat hozna létre, mely garantálja a polgári jogokat.” Emlékeztetnék rá, hogy az eredeti Marshall-terv több volt, mint pénzügyi segély. Alapvető feltétele volt, hogy akik benne részesülnek, elítéljék azokat az ideológiákat, melyek a fasizmushoz és a nácizmushoz vezettek. Ukrajnának ma ehhez hasonló módon kellene elítélnie a neo-szovjetizmus kleptokrata gyakorlatát és ideológiáját, mely államilag irányított civil társadalmat feltételez.

Ezt nem lesz könnyű elérni egy olyan országban, amelyet először a kommunizmus rombolt, majd két évtizeden keresztül a korrupció, mutyizás, és a neo-szovjet ideológia gyengített. Heike Springhart Aufbrüche zu neuen Ufern (Áttörés egy új dimenzióba) című könyvében kijelöli a fejlődés útját egy, a múltja által alapjaiban kompromittált társadalmi kontextusban. Leírja, milyen szerepet játszottak a keresztény egyházak a háború utáni német társadalom új eszményekre nevelésében. Bár a német egyházak többsége együttműködött a náci párttal, a háború végén mégis egyedül ők voltak azok az intézmények, amelyek képesek voltak a nácizmus által ütött sebek gyógyítására. Ők képviselték a német lélekben megmaradt egyetlen „tiszta teret”. Ukrajnában az egyházak ugyanezt a szerepet játszhatnák. Működhetnének úgy, mint az ukrán lélek „tiszta terei”, amelyben elképzelhető az új jövő. Kérdés, hogy vajon megteszik-e vagy sem.

Cyril Hovorun a Yale Egyetem kutatója. Korábban az Ukrán Ortodox Egyház külkapcsolatokért felelős osztályának elnöke, valamint a Moszkvai Patriarchátus oktatási bizottságának első elnökhelyettese volt. A patrisztika és az egyháztan szakértője.

usflag

Share Button