A zavarbaejtő Trump: Armageddon és a Republikánusok

Szerző: David Baer

Photo: Mandel Ngan/AFP/Getty Images

Ezeket a sorokat még az előtt vetem papírra, hogy a republikánus elnökjelöltségért folyó verseny eredménye ismertté válna. A dolgok gyorsan változnak egy választási ciklus során, különösen egy olyan különös ciklusban, mint ez a mostani, ami azt jelenti, hogy amit ma írok, az könnyen bizonyulhat elavultnak, ostobaságnak, vagy jövőbe látó jóslatnak is, mire ez az esszé napvilágot lát. Mindazonáltal két dolog egyértelműnek látszik: elsőként az, hogy Donald Trump a “feltételezett” republikánus jelölt, és másodszor, hogy pánikszerű félelem tört ki a republikánus vezetésben. Nem is olyan régen Mitt Romney, aki csupán négy évvel ezelőtt az amerikaiak 47%-át utasította el mint kritikátlan szavazókat, indított támadást Trump ellen, és azt mondta pártjának, hogy semmilyen körülmények között sem engedhetik, hogy a szavazók az ingatlanmogult tegyék a párt jelöltjévé. A National Review szerkesztői arról kezdeményeztek vitát, hogy vajon mi a legjobb stratégia egy vitatott egyezmény kikényszerítésére; William Kristol a The Weekly Standard –ben azt javasolta, hogy állítsanak egy harmadik jelöltet abban az esetben, ha Trump nyeri a jelölést. A Republikánus Párt a mi életünkben még soha nem állt ennyire távol saját választóitól, sem pedig ennyire közel önmaga felszámolásához. Mi a csuda történik?

Sokféle magyarázat kínálkozik Trump felemelkedésére, és változatosságuk ellenére mindegyik osztozik abban a mély megvetésben, mellyel Trump támogatóit sújtják. Mint mondják, Trump a dühös és rasszista amerikai szavazók táborához szól. Trump a republikánusok Frankensteinje, betetőzője annak a régóta működő republikánus obstrukció-pártiságnak, amely arra tanította a szavazókat, hogy ne törődjenek a politikai intézményekkel. Azt is mondják, hogy Trump szabad utat kapott a médiától, amely elmosta a választóvonalat a hírek és a szórakoztatás között, és lehetővé tette, hogy egy olyan sarlatán, mint Trump, becsapja a naiv szavazókat, akik nem tudják, mi a különbség egy tévés valóság-show és egy elnöki vita között. Szomorú, de e magyarázatok mindegyike tartalmazhat némi igazságot, ám egyik sem igazán kielégítő. Még ha azt hozzuk is fel érvként, hogy Trump egy demagóg, (mert valóban sokféle demagóg taktikát alkalmaz), el kell ismernünk, hogy minden demagóg valódi sérelmeket lovagol meg érvelésében. Milyen valóságos sérelmek motiválják azokat, akik Donald Trumpra szavaznak?

Ha megpróbáljuk rekonstruálni egy szavazótábor gondolkodásmódját, elkerülhetetlenül spekulációkba kell bocsátkoznunk. Igaz, mindenki felismeri, hogy Trump felemelkedése mögött valamiféle népi tiltakozás körvonalazódik. Egy ideig a konzervatív szakértők azzal magyarázták a jelenséget, hogy a republikánus szavazóbázis megharagudott a pártra, amely nem a konzervatív elveket követve működött, de ez az értelmezés nemigen állja meg a helyét mióta a Trump Express bedübörgött a közéletbe. Trump, aki hangsúlyozottan nagyobb tiszteletet tanúsít az ún. Planned Parenthood, vagyis az abortuszt és mesterséges családtervezési módszereket propagáló mozgalom iránt, mint George W. Bush, aligha nevezhető elvhű konzervatívnak. Híveit az elvek egyszerűen nem érdeklik. Ami zavarbaejtő a Republikánus Párt számára Trumppal kapcsolatban, az nem annyira a jelölt demagóg mivolta, hanem az a tény, hogy nem tudják megszólítani a híveit. Trump választói a saját meghatározásuk szerint mérsékelt és jobbára a munkásosztályhoz tartozó szavazók. Nem annyira dühös kulturális konzervatívok vagy ideológiailag republikánusok. Úgy tűnik, inkább hasonlítanak arra a csoportra, amelyet egykor “Reagan demokratáknak” neveztek. Ami a leginkább zavarbaejtő a Republikánus Párt számára Trumpban, az voltaképpen az a tény, hogy ő az, aki véget vet a Reagan koalíciónak. S valóban, úgy tűnik, hogy Trump a megvalósítója a Republikánus Párton belüli nagy átrendeződésnek.

Mint azt sokan megállapították, a politikai koalíciók az Egyesült Államokban, a választások előtt alakulnak a politikai pártokon belül. A parlamentáris rendszerekben ezzel szemben, a koalíciók a választások után alakulnak, amikor a szűkebb választókerületeket képviselő kisebb pártok megegyeznek a kormányalakításban. Ezért a koalíciók a parlamentáris rendszerekben általában inkább kísérleti jellegűek és rövidebb életűek, mint az Egyesült Államokban. Az USA-ban kétpárt rendszer van. Két párt versenyez egymással a hatalomért, és amikor az egyik hatalomra jut, kiváltságokat oszt a saját választókerületeinek. Ez azt jelenti, hogy ha egyszer egy koalíció létrejött, annak tagjai számára igen erős a késztetés, hogy ragaszkodjanak a párthoz, még akkor is, ha időközben elégedetlenné váltak vele. A párton kívül ugyanis nincs politikai pártfogó és remény sem arra, hogy a politikát valamilyen módon befolyásolhatnák. Jobb tehát, ha maradnak, mint ha kilépnek, még akkor is, ha azok a megfontolások, amelyek alapján kezdetben vonzónak találták a koalíciót, többé már nem érvényesek. Az amerikai koalíciók makacs összetartása azt jelenti, hogy idővel a két párt is stagnál és megkövül, vagyis egyre kevésbé reagál a társadalomban és a politikai környezetben végbemenő változásokra. Ez a reakcióhiány termeli ki azonban azokat a reakciókat, amelyek végül létrehozzák a párton belüli átrendeződéseket a továbbra is kétpárti rendszerben.

A párt-átrendeződések sem ritkák az amerikai történelemben. Sok történész a különböző „pártok rendszere” alapján korszakolja az amerikai politikai történelmet. Az első ilyen pártrendszerben Föderalisták és Anti-Föderalisták álltak szemben egymással, ezt váltotta fel a Demokrata Párt és a Whigek alkotta “második pártrendszer” és így tovább, végig a történelmünk során. Mindegyik pártrendszer jellemzően különböző kérdések és érdekek mentén alakult ki, de mindig kétpárti rendszer maradt. Az egyik elrendezésből a másikba való átmenet megvalósulhat többé-kevésbé zavartalanul; így például Goldwater és Reagan republikánussá változtatta a déli államokat anélkül, hogy felszámolták volna a korszak politikai intézményeit. Máskor azonban ez az átrendeződés jelentős felfordulást is okozhat. A Whig Párt, amelyet megbénított a rabszolgaság kérdése által okozott kihívás, az 1850-es években összeomlott, és így jött létre helyette a Republikánus Párt. Később Teddy Roosevelt ideiglenesen ismét szakadást okozott a Republikánus Pártban, s így segítette át egy olyan időszakba, amelyet a „haladás korszakának” nevezünk.

Érvek szólnak amellett, hogy a jelenlegi politikai berendezkedés Ronald Reagen idejére nyúlik vissza. A Reagan pártot egy háromtagú koalíció alkotja: az üzleti republikánusok (akik az alacsonyabb adók, a kevesebb szabályozás, és a szabad piaci elvek tiszteletben tartásának hívei), a kulturális és a mozgalmi konzervatívok (akiket “érték” kérdések mozgatnak, és a határozott külpolitika támogatói), valamint a hagyományos középosztály (aki általában nem ideológiai alapon politizálnak, a szociális ellátórendszer és egyéb jogosultságok hívei, de szkeptikusak további kormányzati hatáskör bővítések kérdésében). Az évek során a kulturális és a mozgalmi konzervatívok váltak a Reagan koalíció gerincévé, akik erősen motiváltak, jól szervezettek, és felülreprezentáltak a szakértők körében. A munkásosztály volt az, aki csak úgy odacsapódott a koalícióhoz. Ez a harmadik koalíciós partner politikailag szervezetlen és könnyű figyelmen kívül hagyni. S valóban ez is történt, mindkét párt figyelmen kívül hagyta őket legalább egy nemzedéknyi idő óta.

A demokraták emberemlékezet óta nem voltak munkáspártiak. Clinton elnök támogatta a NAFTA-t és lelkesen tolta a globalizáció szekerét, bár ez azt jelentette, hogy kiszervezte az amerikai munkahelyeket az országból. Obama kisegítette a befektetési bankárokat, de odáig soha nem ment el, hogy megsegítse a jelzálog tulajdonosokat. Az aláírásával szentesített jogalkotási eredmény, az Affordable Care Act, az önrész valamint további önköltségek növelésével terjesztette ki a lefedettséget olyannyira, hogy sok középosztálybeli család azért aggódik, hogy egy súlyos betegség még egészségügyi biztosítással együtt is csődbe juttathatjat. Eközben a republikánus oldalon a párt évtizedek óta azt hangoztatja a dolgozók előtte, hogy a befektetésekre és az üzleti jövedelmekre kirótt alacsonyabb adók serkentik a gazdaságot, új munkahelyeket teremtenek, és magasabb béreket eredményeznek. Egyre azt mondogatják, hogy a dagály minden hajót megemel, de a munkásosztálybeli szavazók, akik évről évre azért küzdenek, hogy egyensúlyban tartsák a kiadás-bevétel oldalt, ráébredtek, hogy ez nem feltétlenül igaz. A bevándorlási reform előmozdítását is zokon veszik, mert tapasztalataik azt mutatják, hogy a külföldi munkaerő folyamatos beáramlása a béreket alacsonyan tartja, őket pedig a munkanélküliség felé tolja.

Ha ők Trump támogatói, akkor kezdjük megérteni, hogy támogatottságának erejét nem egyszerűen a gyűlölet és a bigottság adja. Lehetséges, hogy Trump központi választókerülete arra a következtetésre jutott, elég ésszerű módon, hogy jólétük valószínűleg nem fog növekedni sem egy republikánus sem egy demokrata elnök esetében. Amennyiben a munkásosztály szavazói saját érdekeik horizontján belül választottak maguknak jelöltet (és melyik politikai választókerület ne akarná ily módon választani a jelöltjét), miért ne szavaznának Trumpra? Bármilyen hibát követ is el, nem valószínű, hogy rosszabbra fordítaná a dolgokat a munkások számára, mint a vezetőség jelöltjei. Sőt, talán még javítani is tud valamelyest. A legkevesebb, amit ezek a hosszú ideje szenvedő szavazók elérhetnek, ha kitartanak Trump mellett a felvilágosult osztályok kétségbeesett könyörgései ellenére, úgy tűnik annyi, hogy átalakítják az amerikai politikai térképet. Még ha Trump el is bukik, mások, látva, amit tett, valószínűleg a nyomdokaiba lépnek , és megpróbálják újra létrehozni a koalíciót. Gondoljuk csak végig, talán Trump támogatói nem is olyan buták. Most épp úgy tűnik, hogy ők irányítják a szekeret.

A fentiek egyáltalán nem Donald Trump támogatását kívánják szolgálni. Kétség nem férhet hozzá, hogy ő a legfélelmetesebb alak, aki az amerikai politikai színtéren feltűnt Andrew Jackson óta. Ha Jackson korában éltem volna, akkor whig lettem volna. Ma ugyanígy, minden tőlem telhetőt megteszek azért, nehogy Donald Trump bejusson a Fehér Házba. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a válság, mellyel szembenézünk, nem példa nélkül való történelmünkben, és nem is az Armageddon jele. Ez inkább egyszerűen csak azt jelenti, hogy pechünkre, érdekes időkben adatott élnünk.

A cikk a The Cresset folyóirat 2016 húsvéti számában jelent meg, a kiadó hozzájárult a magyar nyelvű újraközléshez.

usflag

Share Button