A házasság lényege

What-Is-MarriageWhat is Marriage? Man and Woman: A Defense. Sherif Girgis, Ryan T. Anderson, Robert P. George. New York: Encounter Books, 2012.

Rixer Ádám recenziója

Sherif Girgis, Ryan T. Anderson és Robert P. George nemzetközileg is jelentős visszhangot kiváltó könyve nem csupán egy a „hagyományos” házasságmodellt védelmező könyvek közül. Izgalmas olvasmánnyá elsősorban az teszi, hogy valódi jogi eljárásban is szerephez jutott. Kalifornia Alkotmánya 2008. november 4. előtt lehetővé tette az azonos neműek házasságkötését, de egy alkotmánykiegészítés (Proposition 8) megszüntette ezt a lehetőséget. A szerzők munkája gyakorlatilag megegyezik azzal a beadvánnyal, melyet amicus curiae levélként („amicus brief”) nyújtottak be a Supreme Court-nak azon beadványokkal szemben, melyek az említett Proposition 8 és a szövetségi Defense of Marriage Act (DOMA) alkotmányellenességét állították egy 2012-ben indult eljárásban.

A könyv fő állításai

Egy ilyen munka elemzése körében az egyik leglényegesebb kérdés, hogy mennyire erőteljes és megalapozott az érvelés, illetve milyen mértékben teljesül a minden jogásszal és bármely felkészült érvelővel szemben támasztható elvárás, mely szerint a beadvány az ellenérdekű fél várható érveit is figyelembe véve készüljön el. A munka értékét tehát elsősorban az adhatja, hogy az egy férfi és egy nő sajátos kapcsolataként tételezett házasság védelmében felhozott állításai mennyire tarthatóak és tudományosan alátámasztottak, különös tekintettel az azonos neműek házasságát követelők érveire és ellenérveire.

Bár a szerzők vállaltan katolikus háttérrel rendelkeznek, a „szokásos” keresztény érvkészlet legtöbb eleme szándékoltan hiányzik munkájukból. A könyvet nem valami ellen, illetve valamely személyi kör házasulását megelőzendő szerkesztették meg, hanem elsősorban a házasság intézményének lényegét kívánják megvilágítani. Álláspontjuk szerint a házasság intézményének alapvetően két megközelítése létezik, s ezek nem csupán a jogi szabályozások különbségeiben, de a művészetekben, a vallásokban, a filozófiában és a társadalmi gyakorlatok szintjén is jól megkülönböztethetők.

Az egyik megközelítés a hagyományos házasság-koncepció (conjugal view), a másik pedig a revizionista (revisionist view). Az előbbi olyan testi, lelki és érzelmi kapcsolatot feltételez egy férfi és egy nő között, amely teljes egészében átfogja a két személy létezésének valamennyi lényeges aspektusát egy nem korlátozott, élethossziglani elköteleződés révén. A szerzők szerint ez a közösség az élet valamennyi területét átfogja, és önmagában is érték, ám elsődlegesen a gyermekek érdekei és jóléte az a körülmény, amely a házasságot az állam által elismert, támogatott és nagy terjedelemben szabályozott kérdéssé teszi. A szerzők szerint, akik vállaltan a hagyományos álláspontot támogatják, a házasság az egyetlen kapcsolattípus, amely objektív jogi/normatív alapon kényszeríti ki a teljes és folyamatos elköteleződést, túlmutatva a felek pillanatnyi szubjektív szándékain. A szerzők szerint csupán a következő feltételek együttese által leírható kapcsolatok tekinthetőek házasságnak: teljes elköteleződés; két, nem azonos nemű ember tudatosan hozza létre; az utódnemzésre is irányuló testiség jellemzi. A könyv visszatérő érve, hogy csak a házassági normák (kizárólagosság, bizalom, folyamatosság) adhatnak stabilitást és harmóniát a gyermekek neveléséhez.

A másik koncepció képviselői szerint a partnerek a házasságban is elsősorban az érzelmi beteljesülést keresik, s ennek megfelelően a házasság csak addig áll fenn, amíg ez az érzelmileg kielégítő állapot megmarad. Ebben a modellben a hűség kizárólag elszigetelt egyéni döntésként értelmezhető. A szexuális elköteleződés is csak addig tart, amíg a kapcsolat „romantikája” fennáll. A revizionista alapállás tehát nem korlátozódik a homoszexuálisok házasságát támogatókra, hanem jelen van a nem azonos neműek által kötött vagy kötni kívánt házasságokra vonatkozó szemléletmódban is. A közös megegyezéssel alakított válások rohamos terjedése is sajátos, közvetett jogelvvé teszi ezt a „forradalmi” álláspontot. A könyv szerzői szerint ez a körülmény teszi indokolttá a hagyományos házasság melletti kiállást. A szerzők jogi beadványa és a könyv célja éppen annak bizonyítása, hogy a conjugal álláspont mellett racionális érvek szólnak.

A szerzők érvelésének pozitívumai és hiányosságai

A mű egyik gyengesége, hogy bár a szerzők döntően a kortárs társadalom- és embertudományok eredményei köré építik érvrendszerüket, nem támaszkodnak a szükséges mértékben a tudomány hiteles eredményeire. A kötet csupán néhány kutatási eredményt említ tételesen, a meglévőnél alaposabb érvelésre és talán több adatra lett volna szükség. Ehhez az amerikai szakirodalom bőségesen szolgáltathatott volna „alapanyagot”; hiszen pl. a szociológiai kutatások már 20-30 éve világosan bebizonyították, hogy egy házasság fennmaradásához nem elegendő az érzelmi kapocs a felek között, szükséges néhány további kapocs is, melyek az érzelmi szál gyengülése esetén is fenntartják a kapcsolatot, illetve a családot. Egy másik, szintén az USA-ban lefolytatott, 13 éven keresztül zajló felmérés is alátámasztja, hogy a gyermekvállalással kapcsolatos tudatosság, illetve mindkét fél azonos szintű elkötelezettsége a kapcsolathoz középponti jelentőségű elemek egy házasság későbbi tartósságára vonatkozó „jóslatok” tekintetében. Az USA-ban a közelmúltban folytatott kutatások arra is rávilágítottak, hogy a családok vagyoni helyzetéből, illetve szociális státuszából sem lehet direkt módon következtetni a házasság stabilitására. Nem anyagi tényezők, pl. a hagyományos értékek iránti tisztelet, erősebben vannak jelen egyes alacsony jövedelmű (és a felmérések tanúsága szerint nem fehér) rétegek körében. Ezek és a hasonló érvek megalapozottabbá tehették volna a munkát.

A munka alapvető állításai és következtetései egyébként helyesek és tudományosan is alátámaszthatóak. A könyv sorra veszi a felmerülő lehetőségeket: pl. az azonos neműek által nevelt gyermekek kapcsán szociológiai érvekre alapoz, miszerint egyértelmű felmérési eredmények mutatták ki, hogy az egymással házas kétnemű szülők által fenntartott családban élő gyermekek különböző (egészségi, kapcsolati készségekre utaló, bűnözési stb.) mutatói jobbak, mint az egy szülővel, vagy az azonos neműek között felnövő gyermekeké, sőt, jobbak azokénál is, akik elvált biológiai szüleikkel a válás után is egy háztartásban élnek. Ez igaz, de az olvasónak itt is komoly hiányérzete támad. Az érvelés pl. azért áll gyenge lábakon, mert a kérdés nem csak az egy- és kétnemű párok modelljeinek konfliktusaként fogalmazódik meg, hanem úgy is, hogy mi a jobb a gyermeknek: azonos nemű pár által kialakított családban felnőni vagy éppenséggel „árvaházban” nevelkedni? Függetlenül attól, hogy erről a kérdésről mi jelen sorok írójának véleménye, az ilyen és ehhez hasonló kérdések nyitva hagyása jelentősen gyengíti a könyv érvelését, meggyőzésre való alkalmasságát.

A szerzők alaposan kifejtik a házasság intézményére vonatkozó kiterjedt állami szabályozás szükségességére vonatkozó érveket. Helyesen állapítják meg, hogy minél intimebb egy kapcsolat (mély barátság, szerelem stb.), annál kevésbé tart igényt az állami közreműködésre. A házasság esetében ez azért nincsen így, mert a házasság intézményéből fakadó ún. strukturált közösségi javak igénylik az állami elismerést, illetve szabályozást. A szerzők megfogalmazásában a házasság nem privatizálható, azaz – szemben például a keresztelővel – nem rekeszthető kívül az állami szabályozás tárgykörein.

Minden társadalom szabályozza a férfi-női kapcsolatot, hiszen a reprodukció alapja, és a folyamatos társadalmi újratermelődéshez, a mindenkori gyermekek későbbi „produktív” taggá válásához is ez kell. Ezt nevezik a szerzők a civilizáció lényegének, hiszen az az erős házasságok – és az azokra vonatkozó szabályozás – alapjain nyugszik. Nem rejtik véka alá azt sem, hogy ahhoz, hogy mindez rendszerszerűen működjön, egy erős házassági kultúrára van szükség, amelynek része az a társadalmi nyomás is, hogy a két különnemű személy összeházasodjon és együtt is maradjon.

A házasság társadalmi funkciójának jog általi tételezése kapcsán is körültekintően járnak el a szerzők. Kiindulópontjuk, hogy a jogszabályok tartalma e vonatkozásban a társadalom üzenete tagjai számára, arra nézve, hogy mi is a házasság. Ez az üzenet jelentősen befolyásolja a házasságról alkotott véleményünket, képzeteinket is. A házasság szabályozásának egyik lényeges célja a gyermeknemzéssel és -neveléssel összefüggő egyes magatartások jogi következményeinek biztosítása, illetve a felek egymásnak nyújtott, az anyagi, érzelmi, fizikai és szociális biztonság elősegítésére irányuló magatartása. A házasság intézménye a könyv állítása szerint „közfunkció”, amely feljogosítja a szülőket, s egyúttal elvárásokat is támaszt velük szemben. Konzisztens módon ezeket az értékeket harmadik felek irányában is csak az állam tudja közvetíteni: vallási vagy kétoldalú megállapodások, szerződéses jogviszonyok erre – a modernitás viszonyai között – önmagukban nem alkalmasak. Eme értékek elsősorban jogokként jelennek meg, s ezek legszűkebb metszete a szerzők szerint a szülők gyermekeikhez, illetve a gyermekek szüleikhez való joga.

Természetjogi érvelés elfogadhatósága

Helyes döntés volt-e, hogy a szerzők kirekesztették érvrendszerükből a bibliai alapokat? A központi rendezőelv nélküli korban fogant modern és „posztmodern” társadalomelméleti koncepciók jellemzője, hogy az ember filozófiai-erkölcsi természetéről nem vagy csak kevéssé vesznek tudomást, illetőleg a társadalomintegratív erőkhöz kötődő helyes társadalmi együttélés, rend elveit nem firtatják, s így a működőképes társadalmi rend teoretikus megalapozásáról is lemondanak. A modern jog és jogtudomány mai állapotának kialakulásában az egyik döntő hatást az isteni természetjog kizárólagosságától történő elszakadás jelentette: az ember által alkotott pozitív jog érvényességének transzcendens (morális) igazolása profanizálódott a racionális természetjog formájában. Bár a pozitív jog érvényességének transzcendens, ún. metajurisztikus (morális) elvekkel történő igazolási kényszere ezzel még nem szűnt meg, maga az igazolási probléma áthelyeződött a nem teremtett világ történetiségének dimenziójába. Döntő kérdés tehát, hogy a jogpozitivizmus és számos vonatkozásban a relatív természetjog képtelen megragadni a jog sajátos normativitását, hiszen konkrét erkölcsi okokra történő utalás nélkül nem tisztázható, hogy az emberek „miért hoznak létre jogrendszereket, és miért ruházzák fel őket jellegzetes vonásaikkal”.

A legizgalmasabb kortárs kérdések egyike, hogy a teológia, illetve a legtágabban vett vallástudomány ismeretanyaga és érvkészlete milyen módon és mértékben lehet része egy tudományos vitának. Amint arra már utaltunk a szerzők kirekesztették érveik köréből a vallási alapú állításokat, a mű mindösszesen három alkalommal említ mintegy mellékesen közismert bibliai szereplőt vagy igeverset.

Maguk a szerzők csak azt jelentik ki, hogy nem csupán a mi jogi és jogon túli kultúránknak része a házasság, sokkal inkább olyan társadalmi jószág, amelynek lényegét felismerhetjük, de melyet meg nem változtathatunk. Amennyiben ezt az állításukat igaznak fogadjuk el, óhatatlanul megfogalmazódik egy kérdés: nem lehetséges-e, hogy a házasság intézményének valódi, elsődleges differentia specifica-ja az a tény, hogy azt Isten alkotta meghatározott tartalommal és rendeltetéssel.

Ahhoz, hogy a kortárs tudomány – s ezen belül is hangsúlyosan a jogtudomány – komolyan vegye pl. a teológia mondandóját, eleve komolyan kel vennie annak lehetőségét, hogy van olyan egységes tudomány, a filozófia, mely az ember erkölcsi, érzelmi és racionális világait szerves egységbe foghatja. A teológia mint tudomány nem állhat fenn olyan fundamentum – jelen esetben a filozófia – nélkül, amely a teológiát összekapcsolja a szaktudományok legégetőbb problémáinak – például házasság intézménye válságának – elméleti feldolgozásával. Ebben a megközelítésben a teológia nem egyszerűen a tradíció továbbítója, hanem saját ismeretforrásának radikális kifejeződése.

A legújabb, adott esetben keresztény megalapozású és tartalmú természetjog annyiban új, hogy a pozitív joganyag rendelkezéseit nem a joganyag létrehozójára vagy a „jogtörténetben” kijegecesedett elvekre stb. vezeti vissza, hanem valamely szabály közvetlen igazolásaként és szükségképpeni eredőjeként fogadja el az adott hitrendszer, kultúrkörünkben a Biblia általános elveit és tételes elvárásait. Ez a közvetlenség természetesen részleges is lehet, azaz más megfontolásokkal, igazolóelv-rendszerekkel egy sorban is megjelenhet. Azaz a természetjog, illetve keresztény természetjog ennyiben részleges is lehet, ami praktikusan annyit tesz, hogy adott esetben egy bírói, alkotmánybírósági döntésben sajátosan értelmezett „párhuzamos véleményként”, vagy egy új törvény preambulumában megjelenhet expressis verbis a Bibliára, Istenre utalás is.

Állítjuk, hogy a szerzők érvelése nemhogy veszített volna erejéből, ha érveik egyik kiindulópontja, illetve alapja a házasság „elkülönültsége” (Ef 5:31), külső „sérthetetlensége” (Zsid 13:4), a testiség ajándékának házassághoz kötöttsége (1Kor 7:3-5) és a gyermekek nélkül is legalább háromszereplős volta (Préd 4:12), hanem éppen ellenkezőleg: ezen kijelentések – a bemutatott könyv és jelen sorok írója szerint is – a kultúrantropológia, a szociológia, történettudomány vagy a pszichológia érveivel szoros egységben, egymás érveit erősítve állhatnának helyt. A szociológia érvkészlete tehát, legalábbis mint egyedüli és végső eszköz erőtlen ebben az „ügyben”.

A mű által felvetett kérdések magyar vonatkozásai

A szerzők párhuzamos példák, azaz konkrét törvények, illetve egyedi döntések elemzésén keresztül is bemutathatták volna álláspontjukat, így egyes állításaik (hogy pl. mely állam szabályozása lenne a conjugal, s mely revisionist kategóriába sorolható) jobb alátámasztást nyerhettek volna. Nehéz ugyanis közelebbi kapaszkodók nélkül eldönteni egy adott államról (tagállamról), hogy szabályozása milyen mértékben védelmezi a hagyományos, keresztény értékekkel szoros kapcsolatot mutató családképet. Jó példa erre a dilemmára Magyarország is, hiszen a 2012-ben hatályba lépett új alkotmány, Magyarország Alaptörvénye, és a 2014-ben hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv, illetve az egyéb jogszabályi rendelkezések összességében a házasság és a család intézményének „felelősség-központú” megerősítését célozzák, mégis pl. a házasságban élő nők művi terhességmegszakítással kapcsolatos döntésének továbbra is rendkívül liberális szabályozása kétségeket ébreszthet a külső szemlélőben a magyar „modell” besorolhatóságát illetően.

A mai magyar jogrendszer egyik jellegadó vonása tehát a felelősség új, rendszerszerű koncepciója. Némi leegyszerűsítéssel a konzervatív és neokonzervatív paradigma kulcseleme a felelősség, sőt a „felelősség forradalma”, szemben a szabadságot abszolutizáló egyébkoncepciókkal. Ezen új felfogásban a polgár elsősorban nem mint a jogosultságok és kimentési okok címzettje, illetve nem mint fogyasztó dominál, hanem sokkal hangsúlyosabb a felelős állampolgárként történő megjelenítése, ami a különböző felelősségek korábbinál alaposabb, pontosabb és szankcionált definiálása révén történt meg az újabb jogszabályokban. Pl. a szülői felelősség szintjének emelése körében a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 9. § (3) bekezdésének g) pontja a szülői kötelezettségeként írja elő, hogy a szülő köteles gyermeke felügyeletéről külön jogszabályban foglaltak szerint gondoskodni, amikor a gyermek éjszaka közterületen, szórakozóhelyen tartózkodik, illetve a (4) bekezdés értelmében a „szülő köteles a gyermekre tekintettel kapott támogatást a gyermek gondozására, nevelésére fordítani”.

A fentiek mellett azonban a hatályos szabályozás szerint a terhesség a 12. hetéig szakítható meg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén. A súlyos válsághelyzet azonban határozatlan jogfogalomként áll előttünk. A törvény értelmező rendelkezése szerint olyan helyzet, „amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”. Noha Magyarország Alaptörvényének II. cikke kimondja, hogy „(…) a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, a hatályos jogszabályok és az azokra vonatkozó jogalkalmazói gyakorlat (utóbbiak közé sorolva az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit is) alapján Magyarországon a méhmagzat élethez való joga csupán államcélként jelenik meg, s nem alanyi jogként.

A bemutatott könyv egyik lényeges értéke akkor válik világossá, ha áttekintjük a magyarul hozzáférhető szakirodalom házasságra vonatkozó kiadványait. Viszonylag nagy számban találunk keresztény szerzők tollából származó, népszerű, ismeretterjesztő alkotásokat, illetve szakembereknek készült, tudományos igényű olvasmányokat is. Meglepetés ér azonban minket, ha olyan állam vagy jogtudományi munkákat keresünk, melyek nem csupán kommentár jelleggel mutatják be a hatályos szabályozást, illetve annak valamely részletkérdését, hanem a mögöttes közpolitikai megfontolásokat, történeti előzményeket és filozófiai alapokat is nagyobb terjedelemben ismertetik.

A What is Marriage? hazai állam- és jogtudományt befolyásoló legnagyobb értéke talán éppen az lehet, hogy ráirányítja figyelmünket arra, hogy egyes középponti jelentőségű kérdésekben a szabályozási folyamat nem rekedhet meg a kötelességszerű és politika által korlátozott hatásvizsgálatok szintjén, hanem igenis lehetséges olyan csatornák kialakítása, illetve erősítése, melyeken keresztül a tudomány képviselői is érdemben részt vehetnek az adott tárgykör elemi kérdéseinek tisztázásában is.

Hivátkozás:

Bódig Mátyás. Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Miskolc: Bíbor Kiadó, 2004.

A szerzőről

Rixer Ádám a Károli Gáspár Református Egyetem Közigazgatási jogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense. Kutatási területei: közigazgatási jog, az állam és a civil társadalom kapcsolata, állami egyházjog.

usflag

Share Button

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *