Az illiberális demokrácia és az emberi személy méltósága

Szerző: Christianus

„Semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja, Íme, ez új! Mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak.” (Prédikátor könyve 1,10)

Fotó Beliczay László/MTI Forrás: www.kormany.hu/

Fotó Beliczay László/MTI Forrás: www.kormany.hu/

A politikai válság nem új a nap alatt. Egyidős a politikával. A hit felől nézve azonban soha nincs okunk az aggodalomra, sőt, a válság jó alkalom arra, hogy újból elköteleződjünk a közjó és az emberi méltóság mellett. Ezért keresztény politikus számára a „Nyugat válsága” nem lehet indok a Nyugattól való elfordulásra, s arra, hogy nem-keresztény alapokra épülő keleti államrendekben találjon mintákat a politikai, társadalmi és gazdasági nehézségek megoldására. Válságos időkben a keresztény politikus az Egyház tanításából és a hagyomány bölcsességéből merít ihletet, hogy megtalálja az igazságos társadalomhoz nélkülözhetetlen erkölcsi alapelveket. Ezen elvek között a leghangsúlyosabbak: az emberi méltóság tisztelete, a szolidaritás a gyengékkel, a szubszidiaritás megóvása, ragaszkodás a jogrendhez. Minthogy ezek a nyugati demokrácia központi elvei is, nem tekinthető keresztény politikai programnak a nyugati liberális demokrácia felváltása úgynevezett „illiberális demokráciával”.

Mindenekelőtt világos különbséget kell tenni a liberalizmus mint eszmei irányzat és a liberális demokrácia mint politikai rendszer között. A két fogalom összemosása a tisztességtelen populizmus eszköze. Valójában a liberalizmus eszméinek és gyakorlati megvalósulásainak mégoly jogos bírálata sem jelentheti a liberális demokrácia elutasítását. Minthogy a keresztény társadalmi tanítás középpontjában az emberi méltóság áll, az egyház nagyra értékeli azt a demokráciát, amelynek célja az emberi személyek valódi szabadságának megvalósítása. A katolikus egyház is „visszautasítja a gazdasági erők korlátlan versenyeként értelmezett liberalizmust” (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 91), de elismeri a liberális demokrácia alapvető célkitűzésének helyességét, vagyis „a demokráciát mint olyan rendszert, amely biztosítja a polgárok számára a politikai döntésekben való részvételt, garantálja a kormányzottak számára, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, amint azt is, hogy ha szükségesnek látszik, békés úton le is váltsák őket” (Centesimus Annus, 46). Az egyházi Tanítóhivatal elismeri és helyesli a liberális demokrácia rendszerének legfontosabb jellemzőit: a hatalmi ágak megosztását, a jogrend uralmát, a kormányzati szervek társadalmi ellenőrzését, a szabad választást, a többpártrendszert (vö. Kompendium, 408-409).

Az „illiberális demokrácia” ezzel szemben olyan elvekre alapozódik, amelyeket az Egyház az elmúlt évszázadban elutasított. Érdemes felidézni a keresztény társadalmi tanítás néhány fontos elemét, hogy lássuk a köztük és az „illiberális demokrácia” eszméje között feszülő ellentétet.

1) Az egyház mindenkori tanítása szerint a jog uralkodik az uralkodók fölött, vagyis „lex facit regem, non rex facit legem.” Ezért a választók többségének akaratára való hivatkozás nem állja meg a helyét akkor, amikor a közjót érintő kérdésekről van szó. A jogrend magában foglalja a törvény előtti egyenlőség elvét is, beleértve a kisebbséghez tartozókat. Az a többség, amely a törvények fölé helyezi magát, éppen olyan zsarnok, mint egy ókori türannosz, egy középkori kiskirály vagy egy keleti despota. „Ne feledjük, hogy a demokratikus államban, ahol a döntéseket rendszerint a közakarattal választott képviselők többségi alapon hozzák, a kormányzatra az a kötelezettség is hárul, hogy országuk közjavát ne csupán a többség által meghatározott irány alapján szabják meg, hanem legyenek tekintettel a civil közösség minden tagjának tényleges javára, ideértve a kisebbségi helyzetben élőket is” (Kompendium, 169).

2) Az egyházi tanítás leszögezi továbbá, hogy az állam nem azonos a társadalommal. Az igazságos társadalom középpontjában az ember méltósága áll, amely meghaladja a politikai és evilági jót. Mivel az egyes ember végső java felülmúlja a politikát, nem tekinthetünk úgy sem az államra, sem a civil társadalomra, mint ami választ ad az emberi egzisztencia legmélyebb kérdéseire. Az állam létének értelme az evilági közjó megvalósítása, az ember létének végső célja pedig maga Isten. A közjó védelmével az állam teret biztosít a civil társadalomban az egyes ember számára ahhoz, hogy megtalálhassa saját valódi, legmélyebb javát. A közjó megvalósulásában tehát az állam szolgálja a civil társadalmat és nem megfordítva. „Az állam tartozik szavatolni annak a civil társadalomnak az összetartó erejét, egységességét és szervezettségét, amelynek kifejeződése, hogy a közjó valamennyi állampolgár közreműködésével valósulhasson meg. ” (Kompendium, 168). Ezért keresztény politikus nem állíthatja, hogy a közjóról az állam hivatásos politikusai gondoskodnak és nem a civil szervezetek.

3) A közjó az egyes emberi személyek végső céljának elérését szolgálja. A természetes rendben az állam és a társadalom feladata az, hogy segítse és előmozdítsa az egyes emberi személy tökéletesedését, képességeinek és szabadságának teljes kibontakoztatását (Kompendium, 170). Csakis akkor lehetséges az emberi személy képességeinek és lehetőségeinek kibontakoztatása, ha az állam és a társadalom elismeri az emberi személy elidegeníthetetlen méltóságát. „Csak az emberi méltóság elismerése képes lehetővé tenni a közösségi és személyes fejlődést mindenki számára. Az ilyen fejlődés elősegítéséhez különösen a leggyengébbek támogatása, a férfiak és nők egyformán kedvező élethelyzetének hatékony biztosítása, a különböző társadalmi csoportok törvény előtti tényleges egyenlőségének garantálása szükséges” (Kompendium, 145) Az emberi közösségek szerveződésének alapja tehát nem lehet más, mint az emberi méltóság elismerése.

4) Hangsúlyozni kell, hogy az emberi méltóság alapja nem a munka. „Jóllehet igaz, hogy az ember a munkára született és erre kapott meghívást, mégis ’a munka szolgálja az embert és nem az ember a munkát’” (Laborem exercens, 27) A munka valódi méltósága felismerhető a teremtés misztériumában. Isten saját képmására teremti az embert és uralkodásra rendeli a földön. Az ember munka általi alkotó tevékenységének, amely részben Isten alkotó tevékenységét tükrözi, egy igazságos társadalomban növelnie kell az ember méltóságát, nem pedig csökkentenie. Mivel a munka az emberi méltóság szolgálatában áll, amennyiben az ember önmegvalósításának eszköze, az egyház következetesen felszólal az emberhez méltatlan munkakörülmények és a munkás kihasználása ellen. „Fel kell ismernünk, hogy a korai kapitalizmus tévedése megismétlődhet mindenütt, ahol az embert úgy tekintik, mintha az anyagi javak előállítására szolgáló eszközrendszerhez tartozna, mintha valamiképpen termelő eszköz lenne, és nem munkája igazi méltósága szerint értékelik, azaz nem mint alanyt és alkotót, sőt, mint igazi célt szemlélik, akire az egész termelési folyamat irányul” (Laborem exercens, 30). Sem a munkaalapú állam, sem a munkaalapú társadalom fogalma nem fejezi ki a keresztény társadalmi tanítás lényegét.

4) A keresztény tanítás szerint az egyes ember lelkiismeretében visszatükröződik egy alapvető tapasztalat, mely szerint létezését nem önmagának köszönheti, hanem ajándékba kapta, és éppen úgy felelős másokért, mint önmagáért. Ennek a tapasztalatnak az egyetemes felismerése az evangéliumi aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12, Lk 6,31). Ugyanakkor az aranyszabály, amely egyben az igazságos társadalom alapszabálya is, éppúgy következik a természeti törvényből, mint az evangéliumból, és az idők során különböző módon nyert megfogalmazást. Az evangélium megjelenése előtt például így: „amit te nem szeretsz, azt másnak se tedd” (Tób 4,15), a 18. századtól kezdve pedig gyakran ehhez hasonlóan: „az én szabadságom határa a másik szabadsága”. Az aranyszabály különböző megfogalmazásai nem állíthatók szembe egymással a természettörvény és a keresztény tanítás torzulása nélkül.

5) A kereszténységtől idegen az a gondolat, hogy a nemzeti politika célja egy sikeres nemzetállam megteremtése a nemzetek közötti versenyben. A keresztény tanítás szerint minden egyes ember és minden egyes nép egyenlő. A különböző népek és nemzetek az isteni gondviselés ajándékai, sajátos kultúrájuk segíti az emberi méltóság kiteljesedését. Az emberi méltóság megőrzése ezért csakis összefogásukkal és nem versengésükkel lehetséges. „Minden egyes ember és nép méltóságbeli egyenlősége elismerésének azzal a felismeréssel kell párosulnia, hogy az emberi méltóságot csak az egész emberiség összefogásával lehet megőrizni és megerősíteni. Kizárólag olyan emberek és népek egyetértő cselekvésével érhető el valódi egyetemes testvériség, akik őszintén elkötelezték magukat az összes többi ember és nép jóléte érdekében (Kompendium, 145)

Végezetül, a keresztény politikusoknak érdemes fontolóra venniük a katolikus egyház Hittani Kongregációja által kiadott Libertatis conscientia kezdetű instrukció gondolatát: „Ha valóban embert szolgáló gazdasági és társadalmi változásokat akarunk elérni, akkor minden egyéb előtt a személy lelki és erkölcsi erőire és a folyamatos belső megtérés szükségességére kell hivatkoznunk” (Libertatis conscientia, 75).

usflag

Share Button

One thought on “Az illiberális demokrácia és az emberi személy méltósága

  1. Nem vagyok keresztény, de ez tetszett.
    Mindazonáltal a liberalizmus eszméje nem választható el a liberális demokráciától, egyaránt olyan értéket képvisel mint a konzervativizmus vagy a szociáldemokratizmus.

    Amiről a szerző beszél az egyértelműen a neoliberalizmus.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *