Csecsemők eutanáziája Európában

Szerző: Gilbert Meilaender

Belgium parliament

a belga parlament jóváhagyja a csecsemő eutanáziát / Reuters

2014 februárjában a belga parlament megszavazta, hogy olyan gyermekek számára is legyen elérhető az eutanázia, akiknek „szenvedése krónikus és elviselhetetlen” amennyiben a gyermekek képesek ezen kívánságuknak hangot adni, és meg is teszik azt (és ha a szülő is hozzájárulását adja). Ez a törvény valamivel szigorúbb keretet szab a gyermekeutanáziának, mint Hollandiában, ahol a „gyógyíthatatlan betegségben szenvedő” csecsemők eutanáziája is megengedett, még akkor is, ha a gyermek túl kicsi a hozzájáruláshoz vagy ahhoz, hogy maga kérje.

Habár nem vagyok orvos, és nem látom át teljes egészében az ilyen esetek orvosi hátterét, biztos vagyok benne, hogy az ilyen helyzetben levő, szenvedő gyermekek ápolása nehéz és fájdalmas feladat. Még a legjobb esetben is, és még ha a legjobb orvosi ellátást is kapják, életük valószínűleg rövid lesz és fájdalmas. De mi következik ebből? Véleményem szerint az, hogy kötelességünk megtalálni a halál olyan formáját az ilyen helyzetben levő gyermekek számára, amit jó lelkiismerettel el tudunk fogadni, ami nem ássa alá az emberi méltóságot, ami tiszteletben tartja az életüket, és megbecsüli azt az időt, amit közöttünk tölthetnek az első perctől az utolsóig.

A szenvedés és szomorúság láttán, a szakértelem és segíteni tudás határát megtapasztalva általában két út áll előttünk, amelyek első látásra teljesen ellentétesnek tűnnek, azonban nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással. Vagy minden erőnkkel és minden technikai bravúr bevetésével felvesszük a harcot a halállal, és nem adjuk fel, amíg tehetetlenségünket elismerve kudarcot nem vallunk, vagy úgy döntünk, hogy siettetjük a halált és úgy keresünk írt a szenvedésre, hogy eltávolítjuk a szenvedőt.

Habár ez a két megközelítés egymásnak ellentmondani látszik, mindkettő a cserbenhagyás egy formája. Egyik sem „törődik” a gyermekkel, pedig a lehető legnagyobb mértékű törődés lenne a kötelességünk. Három – morális, politikai és orvosi – síkon szeretném röviden megmagyarázni, hogy ilyen esetekben miért mindig a törődés a feladatunk, és soha nem az élet kioltása.

Morális megközelítés

St Luke

Szent Lukács, az orvosok védőszentje

Elsőként hadd említsem meg, hogy erkölcsi bölcsességet megtestesítő hagyományainkban mély gyökeret vert az a meggyőződés, mely szerint, ha engedjük, hogy valaki meghaljon, az más, mint ha szándékosan megöljük. Azon gyermekek esetében, akik krónikus, életveszélyes betegségben szenvednek, a maximális törődés néha azt jelenti, hogy abbahagyjuk a halál elleni küzdelmet. A gyógykezelést méltán szüntetik be, ha hiábavaló vagy túl megerőltető. Lehet, hogy bizonyos esetekben egyszerre hiábavaló és megerőltető – nem tudom biztosan. Ha őszintén bevallják maguknak, talán még a legfelkészültebb orvosok sem tudják mindig. Azoknak, akik biztosan döntenek, mert tudni vélik, hogy melyik lehetséges gyógymód a legmegfelelőbb, tanácsos lenne kicsit félniük és reszketniük.

Azt azonban tudjuk, hogy senkit sem szabad alávetni hiábavaló kezelésnek, és senki sem köteles alávetni magát az összes olyan lehetséges kezelésnek, amely megmenti vagy meghosszabbítja az életét, függetlenül attól, hogy mennyire fájdalmas. Ennyit talán bizonyosan tudunk, még akkor is, ha nem mindig tudjuk helyesen megítélni egy-egy eset sajátos körülményeit. Azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy mi az orvosilag indokolt gyógymód, és mi a legjobb a gyermek számára: segít-e a gyermeken az adott körülmények között? Nem túl megterhelő-e a gyermek számára? Ezek a kérdések kissé mások, mint amelyek esetleg megfordulhatnak a fejünkben: van-e bármi értelme az adott gyermek életének? Terhet jelent-e számára, hogy él?

Ez utóbbi kérdések eltávolítanak minket attól a személytől, aki a gondoskodásunkra szorul. Nem egyszerűen arra ösztökélnek, hogy engedjük meghalni a gyermeket, hanem arra, hogy úgy tekintsünk a halálára, mint valami nemes célra, pedig ily módon valójában szándékosan elvesszük egy ártatlan ember életét. Ha így tennénk, akkor nem a gyermek emberi létében és szenvedésében osztozó emberek lennénk, hanem végső hatalmat próbálnánk gyakorolni egy másik ember élete felett. Ilyen fájdalmas esetek kapcsán gyakran beszélünk arról, hogy együttérzésre van szükség, de nem mindig látjuk, mit is jelent pontosan ez a szó, és mit is kíván tőlünk: azt, hogy „együtt szenvedjünk” azzal, akinek szüksége van a gondoskodásunkra, nem pedig azt, hogy távol tartsuk tőle magunkat, mintha emberi méltóságban nem lenne velünk egyenértékű.

Politikai megközelítés

Nurenburg court room - BBC

a nürembergi tárgyalások helyszíne / Reuters

Másodsorban létezik olyan politikai bölcsességet megtestesítő hagyomány is, amely a jelen okfejtés alapjául szolgáló esetben mindig gondoskodást követel meg tőlünk, és tiltja, hogy elvegyük valaki életét. Az utóbbi évtizedekben az eutanázia egyre több vita tárgyát képezi számos országban, és azok, akik egyetértenek vele, általában kétfajta érvet hoznak fel. Az egyik a szenvedőknek járó együttérzés, amelyről már szóltam. A másik az autonómia, vagyis az önrendelkezés. Tagadhatatlanul van súlya annak a szempontnak, hogy az eutanázia esetében az ember mégiscsak a saját életét veszi a kezébe. Ha valaki évtizedeken át fontos döntéseket hoz az életével kapcsolatban, akkor, kérdezhetik egyesek, miért ne hozhatná meg azt a döntést, hogy véget vet az életének?

Az eutanázia bírálói véleményem szerint helyesen érvelnek, amikor rámutatnak, hogy a fent említett két érv olyan mértékben erősíti egymást, hogy idővel ki fog szélesedni az eutanázia alkalmazási területe. Végül is, ha annyira fontos, hogy együttérző emberként megszüntessük a szenvedést, miért csak autonóm, önmagukkal rendelkező emberek szenvedésére vonatkozhat ez a lehetőség? Mikor azt látjuk, hogy bizonyos politikai közösségek szenvedő gyermekek eutanáziáját fontolgatják, emlékezzünk azokra az ellenvetésekre, amelyek megjósolták, hogy az eutanázia ilyen irányú kibővítése elkerülhetetlen lesz. Ha egy társadalomban elmosódik a választóvonal aközött, hogy valakit hagyunk meghalni, illetve hogy valakit megölünk, sem a törvények szintjén, sem a gyakorlatban nem tudjuk majd korlátozni az élet kioltásának jogát. És ha ez bekövetkezik, az az emberi egyenlőség iránti elkötelezettségünket is alááshatja.

Az egyenlőségre két szempontból is veszély leselkedik: egyrészt annak a szempontjából, aki számára az eutanáziát kérik, másrészt pedig annak a szempontjából, aki elvégzi az eutanáziát. Ha valakinek átadom a végső rendelkezés jogát a saját életem felett, akkor már nem vagyok vele egyenlő, akkor a John Locke Második értekezés a kormányzatról című művében szereplő „alsóbbrendű teremtmények” közé sorolom magam: másoknak van hatalmuk fölöttem és mások irányítnak. Ugyanez igaz akkor is, ha hatalmat adok másoknak egy gyermek élete fölött. Az eutanáziát végrehajtó személy szintén magasabb síkra helyezi magát, és az emberi mértéket felülmúló hatalmat gyakorol olyasvalaki élete fölött, aki valójában morális és politikai szempontból egyenlő vele. Ha ilyen hatalmat gyakorolnánk, az azt a látszatot keltené, mintha emberi méltóságunkban nem lennénk egyenlők. Ez viszont azt jelentené, hogy lemondunk a politikai hagyomány egyik legnagyobb vívmányáról, az egyenlő emberi méltóságról, amelyért olyan sokat harcoltunk és oly sok áldozatot hoztunk az évszázadok során.

Orvosi megközelítés

Harmadsorban és végül lássuk azt az orvosi bölcsességen alapuló hagyományt is, amely arra tanítja az orvosokat, hogy mindig az élet pártján legyenek, és soha ne öljenek! Jóllehet az általánosabb kérdés az, hogy morális és politikai szempontból bölcs dolog-e egy társadalom részéről az eutanázia jóváhagyása, a valós kérdés a gyakorlatban tulajdonképpen szűkebb körű és kiélezettebb: „Megengedhető-e, hogy orvos hajtsa végre a fent említett gyermekek eutanáziáját?

Belgium-euthanasia-press tv

forrás: Press TV

Eddig az eutanázia ellen érveltem a fent említett helyzetben levő gyermekek esetében. Nem az volt a szándékom, hogy eldöntsem, mi lenne az eutanázia legmegfelelőbb alternatívája, mert azt esete válogatja. Lehet, hogy csak palliatív ápolásra van szükség, és lehet, hogy nincs szükség hosszadalmas kezelésekre, amelyek csekély eredménnyel kecsegtetnek – ha egyáltalán. Másfelől azonban nem biztos, hogy a fizikailag megterhelő hetek vagy évek elfogadhatatlan alternatívát jelentenek. Végső soron az élet minden pillanata ugyanolyan távol esik az örökkévalóságtól. Az ember gondolatai, cselekedetei, gondoskodása és szeretete mind fontosak egy adott pillanatban, még akkor is, ha az ember másnap már nem ébred fel. Ha kívánatos is, hogy a fent említett gyermekek esetében a halál helyett az életet válasszuk, azt már nehezebb megmondani, hogy melyik választással tudunk a legjobban gondoskodni róluk.

De ha az életpárti lehetőségek közül egyet sem választunk, ha engedjük, hogy az eutanázia egyszerűen leseperje a porondról ezeket az életeket, az orvostudomány soha nem lesz képes arra, hogy hathatósabb segítséget nyújtson ezeknek a gyerekeknek és hasonló helyzetben levő társaiknak. Ez pedig nehezen egyeztethető össze az orvosi hivatással.

Mindenesetre, ha nem „seperjük le” ezeket az életeket, és ha választott módszerünkkel a maximális gondoskodást nyújtjuk nekik, biztos, hogy a valóban együttérző és gondoskodó orvosokra nehéz teher hárul. Nem akarom alábecsülni ezeket a terheket. Bizonyos, hogy az orvosok terheihez mindig áldás is járul.

Az áldás abból fakad, hogy az orvoslásban olyan hivatást találtak, amelynek valóban van értelme, mivel betegeiknek legalább a teljesség egy kis szeletét – a gyógyítást és a gyógyulást – megpróbálják átadni. Hivatásuknak azonban az is lehet a következménye, hogy – William F. May szavaival élve – megfulladnak az emberi szükség tengerében, amelyben nap mint nap megmártózni kényszerülnek. Ezért, mint mindannyian, kísértést érezhetnek arra, hogy a szenvedő kiiktatásával számolják fel a szenvedést. Nagy a csábítása annak, hogy „elkerüljük a haldoklóval való kapcsolatot”, mert nem akarjuk, hogy minket is magával rántson (May 2000, 137).

Lehet, hogy a kísértésnek kitett orvosok, érthető módon, problémamegoldó menedzserként próbálnak viselkedni, s minden technikai tudásukat latba vetik, hogy megoldják a halál problémáját. Azonban a jó orvos tisztában van azzal, hogy előbb vagy utóbb minden beteg meghal. Az orvos feladata az, hogy mellettük legyen a halálhoz vezető úton, és ne hagyja őket magukra sem úgy, hogy fölösleges és túlzottan megterhelő kezeléseknek veti alá őket, sem úgy, hogy szándékosan a halálukra törekszik. A beteg magára hagyásának ez a két látszólag ellentétes, valójában azonban összefüggő formája orvosi szempontból nem tekinthető pozitívnak. Ehelyett csak az lehet a célunk (nekünk, orvosoknak, állampolgároknak, szenvedő gyermekek szüleinek, betegeknek és leendő betegeknek), hogy a halál közvetlen közelében is igent mondjuk az életre, és elkötelezetten keressük a meghalásnak azt a formáját, amelyet jó lelkiismerettel el tudunk fogadni.

Hivatkozás

William F. May. The Physician’s Covenant. 2nd ed. Louisville, KY: Westminster John Knox, 2000.

usflag

Share Button

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *