A szekularizmus vallásszociológiája

Joseph O. Baker and Buster G. Smith. American Secularism: Cultural Contours of Nonreligious Belief Systems. NYU Press, 2015. 

Kamarás István OJD

Joseph O. Baker és Buster G. Smith 2015-ben megjelent American Secularism c. könyve (New York, London. New York University Press) kiváló, valóban hiánypótló vallásszociológiai munka, hiszen kevés ilyen alaposságú munka foglalkozott eddig a nem-vallásosság kérdésével. Azokat az olvasókat, akik az elvallástalanodást kapcsolják a szekularizációhoz vagy a szekularizmushoz (még vallásszociológusok között is akadtak ilyenek), meglepheti recenzióm címe. Címválasztásomat Baker és Smith könyvének alapvető tézise indokolja, amely szerint a szekularizmus és a vallás ugyanazon jelenség két különböző dimenziója, pontosabban egy kontinuum (a hit) két végpontja.

A szekularizációt a legtöbb vallásszociológus a modernizációval együtt tárgyalja, és egy olyan folyamatnak tekintik, melyben gyengül vagy akár meg is szűnik a társadalmi szuperrendszerek ―  mindenekelőtt a vallás ― integráló és irányító szerepe, amikor mint tömegek számára felkínált alternatíva megjelenik egyfelől a vallástalanság, az intézményen kívüli vallásosság és az intézményes vallásosság új formai. Ma már nincs komoly vallásszociológus, aki az elvilágiasodást ― visszafordíthatatlan folyamatnak tekintve ― szorosan egybekötné az elvallástalanodással. Bryan Wilson a szekularizációt a vallás privatizációjának, Thomas Luckmann a vallás hagyományos formáinak újakkal való felváltásának tekinti, Tomka Miklós a hagyományos vallásosság gyengülésének, amikor nagyobb szerepet kap személyes értékválasztásának értelmezett vallás.

Jó néhány vallásszociológus, így Tomka Miklós is, a szekularizációt tipikusan európai jelenségnek tekinti, nem annyira mintának, mint kivételnek. Az Egyesült Államokban az elvilágiasodás folyamata csak az utóbbi évtizedekben gyorsult föl, de mértéke még nem közelíti meg az európait, hiszen a nem vallásosok és a vallásukat sosem vagy csak nagyon ritkán gyakorlók aránya 2011-ben is csak 28 százalék, ezzel szemben arányuk Hollandiában 54, Németországban 47, Svédországban 66, Franciaországban 52, Nagybritanniában 49 százalék (és ilyen arányok tapasztalhatók Japánban, Dél-Kóreában és Ausztráliában is). Ebben a tükörben az USA még ma is kivételesen vallásosnak tűnik. Így aztán különösen érdekesnek ígérkezik az amerikai szekularizációról olvasni.

A „secularizació” jelentése Baker és Smith terminológiájában a vallásosból a szekulárisba való átváltás folyamata, mely egyéni, szervezeti vagy intézményes szinten történhet, és ez megfelel a magyar vallásszociológusok körében használt „elvilágiasodás”-nak. A könyv egyik kulcsszava, a „secularism” lefordítása már keményebb dió. A „nagy agnosztikus”, Robert. G. Ingersoll, a szekularizmust az emberiségben hívő vallásnak tekinti, mely tiltakozik az egyházi elnyomás ellen, a vallásszociológusok között pedig nem kevesen vallás- és/vagy egyházellenes ideológiának tartják. A könyv egyik kulcsszava a „secularism”, melynek jelentése ebben a könyvben egy olyan, átfogó hitrendszer, mely kimondottan nem vallásos orientációjú világmagyarázatul szolgál. Bár az „izmus” óhatatlanul ideológiát is sugallhat, mégis a „szekularizmus”-t fogom használni, ugyanis a „világiság” és az ehhez hasonlók félrevezetnék az olvasót. Következésképpen a könyv másik kulcsszavát, a „secularity”-t, melynek jelentése nem vallásos felvetésekre épülő társadalmi státus vagy személyes identitás, „szekularitás”-sal fordítom. Ezek után természetesen nem tehettem mást, mint a „secular”-t (mely ebben a könyvben a nem vallásos emberek, szervezetek és intézmények megjelölésére szolgál) a kontextustól függően „szekuláris”-sal vagy „szekularizált”-tal fordítani.

A szekularitás típusai

Ebben a könyvben a szekularitás nem ideológiai, társadalmi kategória, hanem olyan világértelmezési stratégia, melyben a végső kérdésekre adott válaszok jórészt nem vallásos vagy éppen vallásellenes mozzanatokat tartalmaznak. A szerzők négyféle szekularitást különböztetnek meg, majd ― a magyar kutatás számára irigylésre méltó ― sokváltozós elemzésre alkalmas minták segítségével mutatják be, hogyan befolyásolják ezeket a típusoknak mint függő változóknak létrejöttét olyan tényezők, mint a társadalmi státus, a társadalmi, politikai és kulturális változások, az etnikum és az asszimiláció, a nem és a szexuális irányultság, a házasság,  a család, a szocializáció és a társas kapcsolatrendszer, valamint szekularizációs mozgalmak. A szekularitás típusainak kialakításához a szerzők ― és ez nagy találmányuk ― ugyanazokat a dimenziókat vették figyelembe, mint a vallásosság esetébe: szervezeti elkötelezettség, hit és gyakorlás.

A szerzők kimutatják, hogy a vallásilag nem elkötelezettek nem tekintik magukat feltétlenül nem vallásosnak. A négy típus közül kettő egyértelműen nem vallásos, kettő pedig a hagyományos vallásgyakorlókhoz képest jelent vallásos alternatívát. Az 1. típus az ateisták (az amerikai felnőttek 3 %-a), akik nem hisznek Istenben; közülük a kemény ateisták bizonyítani is tudják Isten nem létét. A 2. típus az agnosztikusok (6 %) szerint Isten létének vagy nemlétének tudása kívül esik az emberi kompetencián. Mindkettővel összeférhet a természetfeletti jelenségek (pl. szellemek) bizonyos mértékű elfogadása. Az ateisták és az agnosztikusok egy részére a hit nélküli odatartozás jellemző, akik valamelyest részt vesznek vallási közösségek életében a hívő barátok miatt vagy a közösségtől kapott társadalmi támogatás miatt, mert az kifejezi az etnikai és családi identitást, vagy családi kötelességből. (Ez az altípus átlagosnál nagyobb arányú a zsidók körében). A 3. típus az előbbi altípus, a „belonging without believing” ellentéte: az odatartozás nélküli, vagyis a felekezet nélküli istenhívők (arányuk 11 %). Ők teszik ki hazánkban a maguk módján vallásosaknak ma már talán nagyobb részét. Mind az odatartozás nélküli hit, mind a hit nélküli odatartozás a zsidók körében felülreprezentált.

Míg az 1-3. típusokhoz tartozók körében nincs vallásgyakorlás, csupán több-kevesebb a hit nélkül odatartozók esetében, a 4. típus, a kultúrvallásos valamilyen egyházi szervezethez tartozik, de nem vagy csak nagyon ritkán látogat vallási szertartást, vagy csak privát módon imádkozik (arányuk 8 %). A vallási szimbólumok érzelmi és kulturális erőt jelenteknek a közösség vallási gyakorlattól elszakadók számára is. Mind a négy típushoz tartozók között vannak, akik felnőtt korukra hagyták el vallásukat, vagy gyermekkori vallásosságukat, és vannak, akik már a négy típus sajátosságai szerint szocializálódtak.

Van igazságuk azoknak, akik a tipológiák mesterkéltségére, életidegenségére, statikusságára, beskatulyázására figyelmeztetnek, továbbá arra, hogy néha több a kivétel és a határeset, mint a tipikus, vagyis hogy a típusokba nem sorolható „egyéb” (vagyis ami nem fér be a típus-skatulyákba) nagyobb terjedelmű, mint több típus együtt véve. Noha Baker és Smith típusai a mai amerikai valóságra szabottak, mégis elvárható, hogy valamennyire lefedjék az amerikaitól túlságosan nem eltérő európai és magyar vallási és nem-vallási megnyilvánulásokat. Hazánkban a magukat nem vallásosnak tartók az „agnosztikus” és „ateista” kategóriákon kívül számosan sorolják be magukat a „humanista”, a „gyakorlatias vagyok” vagy a „szeretetben hiszek”, valamint a „nem vallásos istenhívő” és a „nem vallásos természetfelettiben hívő” kategóriákba. Ezeket bizony eléggé nehéz beszuszakolni Baker és Smith kategóriáiba, habár, felteszem, ha felkínálnánk a mieinknek könyvük négy típusát, jelentős hányadunk elfogadná önbesorolásuk mellé azok valamelyikét is. Feltételezem, hogy a New Age szülőföldjén ― még akkor is, ha több mérvadó vallásszociológus szerint a New Age mára már leszállóágban van ― eléggé sokan tartozhatnak a „nem vallásos természetfelettiben hívő” kategóriába. Vagy mit kezdenének szekularizmus-kutatóink a Szcientológia „híveivel”, akik nem tartják magukat vallásosnak, de kifejezetten nem-vallásosnak sem?

Bár a New-Age-tipusú hitekről ebben a könyvben explicite nem igen esik szó, a szerzők jól érzékelik tipológiájuk gyengéit; erről tanúskodik például a Szekularitás homályos sarkai című fejezet. Tudják például azt, hogy az agnoszticizmus csak a teizmusra vonatkoztatva releváns, de nem a buddhizmusra vagy az univerzalizmusra, valamint azt is, hogy a rendszeres vallásgyakorlók egy része egyáltalán nem a valláserkölcsi elvek szerint él. Továbbá azt is pontosan érzékelik, hogy a szekuláris státus eléggé instabil, eléggé erős a fluktuáció és az oszcilláció, és hogy eléggé nehezen elhelyezhetők a világnézeti piacon bevásárló „vallási keresők” a világnézeti térképen. Mindazonáltal Baker és Smith szekularitás-típusai jól érzékelhetően működnek, igazolhatók hús-vér emberekkel, többváltozós elemzések során ezek a típusok életre kelnek, továbbá elkülöníthetők egymástól, beleértve még az egymásra leginkább hasonlító ateistákat és agnosztikusokat is. Nem kevésbé fontos az a megállapítás, hogy az ateizmustól az aktív vallásosságig terjedő sálán a felekezetnélküli vallásosság (3. típus) vagy a kulturvallásosság (4. típus) közelebb áll az aktív vallásossághoz (vagyis a hagyományos vallásgyakorlókhoz), mint a többi szekularitás-típushoz.

A szekularitás történeti és kulturális nézete

Mint ahogyan Nyíri Tamás helyesen állapította meg, hogy az ateizmus a rosszul működő teista vallás következménye, Baker és Smith is jól látják, hogy a nem-teisztikus világmagyarázatok kialakulásában éppen az istenhívő gondolkodás játszotta a katalizátor szerepet. A szekularitás kibontakozásában érthetően fontos szerepe volt a szabadgondolkodásnak, a deizmus pedig gyakran kapcsolódott az ortodoxia, a dogmatizmus és a szervezett vallási tradíció hatalmának kritikájához. A szerzők szerint végül is két, egymásba kapcsolódó tényező alakította a szekularitás kulturális arculatát: a politika (főleg az állam―egyház viszony tekintetében), valamint a politikailag konzervatív protestantizmus és a szekularitás kölcsönhatása. Erőteljes kölcsönhatást állapítottak meg a szerzők a politikailag konzervatív protestantizmus és a szekularitás eszmei fejlődése között.

1957-ben még kevesebb, mint 3% volt a vallástalanok aránya Amerikában, a hatvanas években azonban az ellenkulturális mozgalmakban a vallási keresés individualisztikus formái, a személyes autenticitás, az önkiteljesítés erősödése, a vallási piac szélesedése, keleti filozófiák és ezotéria rohamos terjedése hatására a vallásosság gyengült. 1972 és 2010 között 53-ról 18 százalékra csökkent a háztartásbeli nők aránya, 70-ről 44-re csökkent a házasoké, 17-ről 44-re nőtt az elváltak és különélőké, 13-ról 28-ra a sosem házasodottaké. Ilyen és ehhez hasonló szociodemográfiai és gazdasági folyamatok hatására destabilizálódtak a vallás uralkodó formái, megnyílt az út egy autentikus személyiségetika számára.

A szerzők meggyőző tényekkel érzékeltetik, hogy az 1930-as évektől 1980-ig vallásos színezetű retorika uralkodott a politikában. A nyolcvanas években a katolikusok és a protestánsok között politikai koalíció jött létre az abortusz, a feminizmus, a meleg jogok, és az iskolában való ima tekintetében. A vallás és a jobboldaliság koalíciójának jegyében olyan vallási-politikai szervezetek jöttek létre, mint a Moral Majority és a Religious Roundtable, melyek céltáblái a szekularizmus és liberális vallás. 1980-tól 2009-ig rendre prófetikus vallási metaforák szerepeltek az elnöki üzenetekben, a politikusok gyakran látogattak vallási színhelyeket. Mindez a szerzők szerint kontraproduktívnak bizonyult, mert egyre nőtt az ellenszenv a „fundamentalisták” iránt, főleg a képzettebbek, és a politika műsorokat átlagosnál nagyobb arányban nézők körében, a demokraták pedig egyre inkább szekularizálódtak.

1960 és 1992 között homogenizálódott mind a konzervatívan vallásos, mind a szekularizált amerikaiak mezőnye, és nőtt a távolság a felekezeten kívüli vallásosság és a fehér fundamentalisták között. A 2008-as választások idején a felekezetnélküli vallásosok 78 százaléka szavazott Obamára, a fehér fundamentalistáknak csak 29 százaléka. 2012-ben Obama volt az első elnök, aki megemlíti a világiakat beiktatási beszédében. A vallás nélküli amerikaiak száma rövid időn belül megháromszorozódott.

A nem-vallásos hitrendszer

Mindenkinek szükséglete az élettapasztalatok magyarázata és olyan egzisztenciális dilemmák megoldása, mint a szenvedés és a halál, s ebben a vallás és a szekularitás analóg jelenségek, és mindkettő egyszerre racionális és irracionális, állapítják meg a szerzők. A szekularitás társadalmi státus is, mint pozíció és szerep összeköti az embereket, és mint a vallásosság is, a másokhoz való viszonynak a jobb megértését segíti. Mind a vallásos, mind a szekuláris átfogó hitrendszer, mindkettő a realitással kapcsolatos alapvető hitek tára, olyan logikailag és társadalmilag koherens világmagyarázatok, melyek magukba foglalják az alapvető erkölcsi értékeket is, melyek a cselekvést irányítják

Nagy erénye ennek a munkának, hogy nincsenek benne sem kiszínezett, sem ányalatlan képek. A szerzők kimutatják, hogy az agnosztikus és felekezetnélküli hívők kétötöde, de még az ateisták harmada is látogat vallási szertartásokat legalábbis alkalmanként; és hasonló arányokban imádkoznak alkalmanként. Az ateistáknak és az agnosztikusoknak kétharmada sem spirituálisnak, sem vallásosnak nem tartja magát, a felekezetnélkülieknek azonban kétharmada, az agnosztikusoknak és az ateistáknak ötöde nem-vallásos spirituálisnak. A vallásos, de nem spirituális érthetően a kultúrvallásosak között a legnagyobb arányú (28%). Figyelemreméltó adat az is, hogy mindegyik szekularitás-típusban legalább kétharmaduk egyetért azzal, hogy a vallás több konfliktust okoz, mint békét, ugyanakkor, hogy még árnyaltabb legyen a kép, ugyanők 62-86 százalékban egyetértenek azzal, hogy sok vallás alapvető igazságot hordoz.

A vallás egyáltalán nem fontos az ateisták többségének (74%) életében, de az agnosztikusoknak csak  41% százaléka van ezen az állásponton, a felekezetnélküli vallásosoknak pedig csak 27  százaléka. Némiképpen meglepő adat, hogy a négy típushoz tartozók 18-33 százaléka legalább havonta meditált, és 31-51 százalékuk rendszeresen érez lelki békét. Az elégedettség és a boldogság tekintetében viszont nincs számottevő eltérés az aktívan vallásosak és a nem-vallásosak között.

A vallás és tudomány leginkább az ateisták számára összeegyeztethetetlen (50 %), az agnosztikusok és a kultúrvallásosok számára jóval kevésbé (26 és 18%). Nagyon nagy a különbség a biológiai evolúció elfogadásában (ateisták és agnosztikusok 90, felekezetnélküliek 72, kultúrvallásosok 58, aktívan vallásosok 30 %-a).  A „legtöbb problémánk megoldható a tudomány segítségével” állítással a szekularizáltak kétszer-háromszor nagyobb arányban értenek egyet, mint az aktív vallásosak. Ugyanakkor nincs különbség az „ellentét van a vallásosság és a mai amerikai kultúra között” kijelentés megítélésében. A kutatók azt a következtetést vonják le, hogy a „mások” fontos szerepet játszanak az önazonosság fenntartásában mind a vallásosok, mind a szekularizáltak számára.

Az amerikai szekularizáltak politikai nézetei

Az aktívan vallásosak, a kultúrvallásosak és a felekezetnélküliek az átlagosnál elégedettebbek azzal, ahogyan a dolgok mennek Amerikába. A szekularizáltak inkább intézményellenesek, mint az aktívan vallásosak, abban viszont, hogy jobb lenne egy kisebb kormányzat, amely többet segíthetne, már nincs lényeges eltérés közöttük. A szerzők nem mondják ki, de érzékeltetik, hogy közügyekben állampolgári attitűd sok esetben felülírja a világnézetet. A világpolitika terén már érezhetők kisebb, de azért jellegzetes eltérések: például azzal, hogy inkább diplomáciai, mint militáris úton lehet békét teremteni, az aktívan vallásosok 59, a kulturális vallásosok 63, a felekezetnélküliek 63, az ateisták és agnosztikusok 73 százaléka ért egyet.

A szekularizáltak fele liberálisnak, harmada mérsékeltnek tartja magát, és csak huszadrésze konzervatívnak. Az aktívan vallásosok kétötöde mérsékelt, de csak egyötöde liberális. Míg az ateisták és agnosztikusok egy-egy tizede volt republikánus, a felekezetnélkülieknek hetede, a kultúrvallásosoknak ötöde, az aktívan vallásosok harmada. A szekularizáltabbak nagyobb valószínűséggel vesznek részt a politikai életben és a közügyekben.

A szerzők konklúziói

Az összegző fejezetben a szerzők Ferenc pápát idézik, melyben szerintük a katolikus egyházfő útitársnak fogadja el szekularizáltakat, hangoztatva, hogy „Találkoznunk kell egymással a jót tevésben”. Úgy vélik, hogy ezzel Ferenc pápa prominens helyet jelöl ki a szekularizáltak számára a plurális világban, legyenek akár ateisták.

Következtetetéseik közül kiemelkedő fontosságúnak érezhetjük azt, hogy a külső fenyegetés növeli a vallásosságot, miképpen azt is, hogy nagy különbség van a kommunista rendszerek kikényszerített és a demokráciák organikus szekularizációja között, mely utóbbi fejlett gazdaságban, testi-lelki jólétben és fejlett infrastruktúrában alakul ki, amit a szekularitás és fejlettségi index mértéke közötti erős korreláció bizonyít. Külön érdekességei és értékei ennek a könyvnek a szerzőknek a vallásosságra és a szekularitásra egyaránt érvényes következtetései, például az, hogy mindkét jelenség lehet racionális és nem-racionális, vagy pedig az, hogy a vallás és a szekularitás ugyanabban a paradigmában, ugyanolyan konceptuális eszközökkel vizsgálható. Így például a vallás, a nem intézményesült szupernaturalizmus és a szekularitás egyaránt vizsgálhatók a hit kategóriájában, hiszen az ateisták hihetnek a tudományban, a humanista etikában, agnosztikusok pedig a szkepticizmusban és a szerénységben.

Ha csak ennyi lenne ebben a könyvben azzal is elégedett lenne a magamfajta, Max Weber, Peter Berger, Thomas Luckmann, Milton Yinger, Anthony és Tomka Miklós iskoláiban szocializálódott vallásszociológus, csakhogy ennek a könyvnek van egy másik, más hangnemben, más hangszereléssel komponált szólama is. Minden fejezetbe be van építve egy-egy társadalom- és/vagy művelődés- és/vagy vallástörténeti esettanulmány (mindegyik szociálpszichológiai felhangokkal), rendhagyó esetekkel egészítve ki az árnyalatokat szükségszerűen kiszűrő tipológiát. Ezekből tudhatjuk meg, hogy milyen szerepet játszott az amerikai szekularitás történetében Thomas Paine forradalmi deizmusa, Lester Ward szekuláris monizmusa, W.E.B. Du Bois harmadik világi prófétikus vallásos kifejező rendszere, Fanny Wright szekuláris utópizmusa, David Tamayo szélesen értelmezett szabadgondolkodása, Cecil Bothwell post-teista univerzalizmusa és Lord Lipman Brown humanisztikus judaizmusa.

Baker és Smith könyvét feltétlenül felveszem vallásszociológia kurzusom irodalomjegyzékébe.

Share Button

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *